FELÜTÉS. Az új-zélandi Chelsea Nikkel (vagyis Princess Chelsea) tagadhatatlanul az egyik legérdekesebb, legfurább és legeredetibb zenei jelenség, akivel az elmúlt pár évben összehozott a zenei Sors, amiért mellesleg külön hálás is vagyok neki. A 2011-es Lil' Golden Book szinte minden száma nagyon-nagyon szórakoztató, ravasz és intelligens volt, ugyanakkor elképesztő tehetséggel zavarta össze az embert azzal kapcsolatban, hogy ez az egészen zongoracentrikus, mechanikus, gyerekmondókákat imitáló koncepció igazából mennyire komoly vagy épp nem az, illetve hogy maga Chelsea (a valós személy és a karakter egyaránt) valójában tényleg egy ártatlan, klasszikus menüetteken és '80-as évekbeli szintipopon felnőtt kislány, vagy sokkal inkább egy perverz, pszichopata (zenei) sorozatgyilkos (elég izgalmas alteregók). Nagy-nagy élmény volt azóta kétszer is látni/hallani élőben, ráadásul személyesen is találkozni és röviden beszélni vele, amely élményeim alapján mindkét fenti magyarázatban látok némi igazságot (talán a játékos/baljós 'Ice Reign' példázza az élményt leginkább). Amúgy mindkét alkalommal nagyon kedves volt és egyszer sem késelt meg rezzenéstelen tekintettel.

DAL. A 'We're So Lost' single tulajdonképpen a már nagyon várt, második Princess Chelsea nagylemez, a The Great Cybernetic Depression előfutára, és már 2013-ban megjelent annak ellenére, hogy maga a lemez (előreláthatólag) csak 2015-ben jön majd ki. Én magam pár hónappal ezelőtt akadtam rá, épp friss infókat keresve az új lemezről; rövidesen aztán azt is megtudtam, hogy igazából egy feldolgozásról van szó, a dal pedig eredetileg a szintén új-zélandi Voom azonos című (és azonosan király) lo-fi, akusztikus gitározós száma (itt). A feldolgozás ténye és aktusa számomra persze mindig azonnal érdekesebbé teszi a dolgokat, külön öröm tehát, hogy az eredeti mellé rakva a Princess Chelsea-verzió két szempontból is kiváló. Egyrészt iskolapéldája a "jó feldolgozásnak", mivel képes stílusokat átívelően is megőrizni az eredeti teljes "érzelmi hatóanyagát", másrészt egy az egyben a saját képére formálja azt és (ebben az esetben) saját elektronikus eszköztárával és megoldásaival tovább mélyíti és élezi a dalban feszülő igencsak komoly konfliktust és bizonytalan szorongást. Ha a 2014-es The Great Cybernetic Depression a beharangozottaknak megfelelően a technológia fejlődéséből következő társadalmi és individuális elidegenedésről szóló űropera lesz (!!!), akkor a 'We're So Lost' valóban remek előfutár-választás: a maga csilingelő, hideg, de mégis áhitatos akkordbontásaival, robotszerű, visszhangban úszó vokáleffektjével a refrénben nagyszerűen megadja a kellő alaphangot.

A szépség/kétségbeesés ennyire kettős és leheletfinom zenei elegye megint csak az arányok és ellentétek játékán alapul: ez a rideg, űrszerű, távoli és mechanikus hangszerelés pont önmagát, az elidegenedést, a ridegséget, az egyre növekvő távolságot és azt a hatalmas űrt gyászolja, amit zeneileg oly meggyőzően személyesít meg - gyászolja, vagy talán inkább rádöbben, első alkalommal szembesül vele annak baljós és totális teljességében. A dallam és a hullámzó, steril hangszerelés által felépített elidegenedési szimbólumra ezután csodásan lényegretörő egyszerűséggel reflektál a szöveg ("There's so much we're in danger of losig: we're so lost, we're in danger"), bár ez az aspektus nyilván elsősorban az eredeti dal és a szövegíró érdeme (ez a sor mellesleg a lehető legkeményebb, legtökéletesebb sűrűségére és érzelmi súlyára redukálja a dalban jelenlévő "fenyegetettség" érzését.) Tulajdonképpen az egész refrén, a maga egyre emelkedő és kitartott hangjaival a visszafordíthatatlan rádöbbenés pillanatát festi le; hirtelen összeáll a kép, elpattan a látszólag kilátástalan helyzet (legyen az bármi is) iszonyatos súlyát tartó fémkábel, te meg ott találod magad a 16 tonnás üllő alatt. És hogy mi a legfurább? Hát az, ahogy az egész ezzel együtt is, sőt, emiatt is lenyűgözően szép marad, ami persze már tulajdonképpen zene- és művészetfilozófiai kérdés; hogyan képes a zene (a művészet) a kétségbeesés, az összeomlás esszenciális érzését ilyen elválaszthatatlanul és egymást erősítően összekapcsolni a katartikussal, a felszabadítóval és éppen ezáltal a reménytelivel, ami az utolsó akkordokban varázsütésre fel is oldja a felépített feszültséget?

LEÜTÉS. Egész biztosan fogok majd írni a The Great Cybernetic Depression-ról, ha végre megjelenik (a 'We're So Lost' is valószínűleg más, pontosabb értelmezést kap majd a teljes űropera (!!!) kontextusában), a dal viszont - úgy érzem - önmagában is kiválóan megállja a helyét. A minden irányból üvöltő, teljesen üres, tartalom, súly és gondolat nélküli popdalok kereszttüzében ez a szám minden feszültségével, melankóliájával és fájdalmasan valódi kétségbeesésével tényleg egy korty tiszta ginnel ér fel (jéggel és citrommal), továbbra is remekül alkalmazva a Lil' Golden Book-ról ismert Princess Chelsea-eszköztárat és trademark hangzást, amelyek megszokottan eredetivé, egyszerre súlyossá és felemelővé teszik a dalt, ezúttal nagyon is aktuális, személyes és társadalmi félelmekkel nézve farkasszemet. Mert a sima sarokban rettegésnél az azért sokkal jobb.

FELÜTÉS. Nyolc-tíz évvel ezelőtt valószínűleg nagyon mérges lettem volna magamra, hogy ilyeneket írok/mondok, mára azonban teljes mellszélességgel merem állítani, hogy az elektronikus zene pontosan ugyanolyan eséllyel termel ki hallgathatatlan szemetet és lenyűgöző drágaköveket, mint bármelyik másik zenei stílus. There, I said it. Az már persze más dolog, hogy én magam ezen felismerés birtokában is csupán az elektronikai színtér egy nagyon-nagyon picike szeletét ismerem, klasszikus értelemben véve pedig még kevesebb képviselőjét "szeretem" annyira, hogy komplett lemezeket is képes legyek meghallgatni tőlük, neadjisten többször, tudatosan odafigyelve is. A svájci Stendeck ezen kevesek egyike (mondjuk a Boards of Canada, Burial, Moby és a Holy Fuck mellett, bár ez utóbbi kettő már semmiképp sem fér bele a "standard elektronikus zene" skatulyájába).

EREDET. Emlékszem, még fent laktam Pesten 2011 tavaszán, amikor (már nem is tudom, pontosan mi kapcsán) elkezdtem Stendeck számokat hallgatni a jó öreg Youtube-on; talán a szintén akkoriban fellángoló Postal Service imádatommal lehetett kapcsolatban a dolog, azon a télen fedeztem fel ugyanis Ben Gibbard és Jimmy Tamborello duóját, akik megmutatták, milyen elképesztően jó, izgalmas és tényleg működő dolgokat lehet kezdeni az elektronikus eszköztárral, ha okosan és kreatívan bánik vele az ember. Tulajdonképpen az egész "elektronikus zenei attitűd" új volt ekkor még számomra, a hirtelen nagyon sok pozitív élménnyel társuló újdonság pedig érthető módon felébresztette a "gimme-gimme more" ösztönét. Egyre mélyebbre és mélyebbre merészkedtem hát az elektronikus zenei ruhásszekrénybe, és asszem a tény, hogy Stendecknél kötöttem ki, kellőképpen bizonyítja is ezt.

LEMEZ. Általában önmagamat is egy fura, félig élő és lélegző, félig mechanikus, komoly pszichológiai problémákkal küzködő koboldnak érzem (kb. tényleg), mikor az újabb és újabb hallgatások után minden szempontból lenyűgözőnek és mélységesen kifejezőnek találom a 2011-es Scintillát. Hisz nem szoktam én az ilyesmit szeretni, sok szempontból ijesztő is tehát, amikor felismerem magamban, hogy mennyire élvezem az indusztriális, metsző, sokszor teljességgel jéghideg és mechanikus zakatolást, ami végigvonul az egész lemezen és tulajdonképpen az egész projekt vasszerkezetét adja. Ugyanígy nem vagyok azonban hozzászokva ahhoz sem - veszem észre hirtelen - hogy az efféle teljesen steril, ipari, rádióhangolási zajokra emlékeztető ritmusok ennyire meglepően felemelő, harmonikus és a háttérből elő-előtörő, amúgy békésen úszkáló dallamszőnyegekkel váltakoznak: az egész egyszerre borzasztóan nyomasztó és reményteljesen biztató. Talán épp az arányokon van itt a hangsúly: sosem hallottam még teljesen digitális-szintetikus-elektronikus zenét, ami ennyire jól találta volna el az arányt a kőkemény indusztriális beatek és a teljesen organikusan emelkedő/visszahúzódó, vágyakozó és merengő dallamhullámok között, pedig - mint hallom - mennyire elképesztően jó is ez! Igazából egyik oldal sem veszi át a teljes dominanciát (nyomasztó beatek - felelmelő dallamszőnyegek), csak egyszerűen egymásnak adják a stafétabotot folyamatosan, aztán összecsavarodnak, áthajlanak egymásba és állandó jelleggel díszítik, kiegészítik, emelik fel a másikat, gyönyörűen előzve meg ezzel, hogy az egész ellaposodjon, túlontúl kiszámítható vagy egyenesen dögunalmas legyen (ami ugyebár az elektronikus zene egyik nagy-nagy rákfenéje és csapdája). Ezek miatt a Scintilla (és általában Stendeck munkássága) nekem egy nagyon kétes kimenetelű űrutazáshoz hasonlít: kilőve érzem magam egy rakétában; hihetetlen veszélyek, folyamatos félelmek és fenyegetések közepette utazom keresztül a Naprendszeren, közben viszont kinézhetek az ablakon és láthatom kívülről a Földet, a Holdat, a Szaturnusz gyűrűit és a Jupiter vörös szemét... A Scintilla összhatása bennem mindig valahogy így képződik le. (Nem véletlenül lennék csillagász, ha okosabbnak születtem volna.)

Technikailag persze egy végletekig kifinomult lemezről van szó, ami mellett lehetetlen szó nélkül elmenni. A legfeltűnőbb faktor ebben talán a sokszor már-már követhetetlen, szinte csak a tudatalatti szintjén regisztrálható zajokból összerakott ütemezés az egyes számokban - megszámlálhatatlan rétegben, minden oldalról, minden elképzelhető hangerővel és intenzitással jönnek a mechanikus és interferenciától torzított "dobok", amik bár eleinte a kelleténél tűnhetnek kicsit agresszívebbnek, rövid időn belül megszokhatók és meglepő "aha élménnyel" párosulva a helyükre kerülnek. El sem tudom képzelni, mennyi munka van a lemez produkciós oldala mögött, de az egész anyag kegyetlen pontosságát és mérnöki kiszámoltságát egy agyműtétnél elvárt precizitáshoz tudnám csak hasonlítani.

Az egész lemez esztétikájához ezen zenei elemek, eszközök és arányok mellett elengedhetetlenül hozzátartoznak (hozzátartozni látszanak) továbbá a nagyon hülye, hosszú és elképesztően specifikus képeket festő számcímek, ami nekem a kezdetektől fogva nagyon szimpatikus volt Stendeck zenei filozófiájában. Vannak persze kissé giccsesebb választásai is ('Voiceless Wishes Flicker in the Shattered Mist'), de túlnyomó többségben teljesen random(nak tűnő) elképzelések ezek, amelyek érdekes módon nem leszűkítik a dalok értelmezését (túlzottan a befogadó szájába rágva az alkotó elképzeléseit), hanem egy borzasztóan érdekes, elgondolkodtató "háttérképet" festenek fel a számok által felépített falakra ('That Foolish Fascination of a Ghost Light Collector' ; 'Thieves of Watercolor Memories' ; 'Six-door Bedroom' ; 'Last Night an Angel Fell on a Motorway'). A címekkel való tudatos játék az instrumentális zenében amúgy is különösen fontos, a Scintillán pedig tökéletesen működik is a zene még inkább misztikussá, megfoghatatlanná varázslásának eszközeként.

KIEMELENDŐ. 'Catch the Midnight Girl' (intelligens, izgalmas, feszes, upbeat elektronika) ; 'Run Amok (Against Time Rebels) (szépségesen fenyegető) ; 'Learning How to Walk Through Walls' (a lemez 'elhagyatottságérzetét' és hangulati összetettségét talán a legszebben átadó szám, indusztriális, súlyos, a dallam mégis csodásan felemelő); 'Last Night an Angel Fell on a Motorway' (üdítő zongoradarab, ambient viharfelhő-nézegetés a lemez utolsó, nagyívű felvonása előtt).

LEÜTÉS. Bár biztos vagyok benne, hogy a Scintilla sokak ízlésével nem, vagy csak komoly nehézségek árán egyeztethető össze, én az elmúlt években újra és újra visszatértem hozzá, ha egy elképzelt űrutazásra vagy egy urbánus, indusztriális, lepukkant gyárépületekkel és égig magasodó toronyházakkal szegélyezett magányos sétára vágytam; épp egy ilyen alkalommal jöttem rá nemrégiben (lásd: a Six-door bedroom első bejegyzését), hogy nekem sok szempontból ez a lemez képviseli a tökéletes elektronikát: okos, sötét, izgalmas, veszélyesen gyönyörű és valamilyen gépies, hideg, perverz módon elképesztően romantikus (a produkciós oldala, konzisztens minősége és technikai megvalósítása pedig egyenesen lenyűgöző). Hangulat persze kell hozzá, ez tagadhatatlan - node mihez nem?