FELÜTÉS. Az elmúlt 6-7 év egyik legmarkánsabb zenei trendje az volt, hogy kezdtem egyre inkább unni és nem szeretni a "klasszikus" rockzenekarokat - persze lehet, hogy ti észre sem vettétek mindezt, pedig gyakran kiült a homlokomra bizony-bizony. "Klasszikus" alatt itt persze nem feltétlenül a hangerőt, a torzított gitárokat, a gyomrozós basszust vagy a füstöt és lábdobot értem, sokkal inkább az olyan rockzenét, ami abszolút érintetlenül hagyja ezen alkotóelemek mindegyikét, hogy aztán az "eredeti, hamisítatlan, vagány rakkendroll" autentikusan csengő vezényszavai mögé bújva tulajdonképpen csak lusta, elképzeléstelen és dögunalmas kisiparos kolbászfesztiváli néphangulatot gerjesszen évről-évre. Mert az nem igazán szép és nem is igazán jó (ugye?), mi pedig sokkal inkább szeretjük az igazán szépet és az igazán jót, az izgalmasat és a furát (ugye-ugye!). Persze minderre logikusan csak úgy jöhet rá az ember, ha megismeri a fentiek ellenében ringbe szálló alternatíva képviselőit (természetesen NEM az "alternatív zenére" gondolok, amely máig egy abszolút értelmezhetetlen és ürességtől kongó fogalom), és folyamatosan olyan zenekarok, dalok és projektek után kutat, amelyek képesek valóban átrendezni egy kicsit a rakkendroll "klasszikus" sémáit és alkotóelemeit, tegyék azt hülye hangszerekkel, szokatlan dalstruktúrákkal, szövegekkel, effektekkel vagy igazából bármi mással, ami egy kicsit is sajátos karaktert képes adni az amúgy "klasszikus" forrásból táplálkozó ötleteknek. Itt pedig már teljesen jó helyen is vagyunk, hisz az elmúlt pár évre visszatekintve a Public Service Broadcasting volt az a zenekar, amelyik mindezt a legtökéletesebben bebizonyította a számomra, nem egyszer szimbolikus örömkönnyeket csalva a szemembe. Szeretnék hát beszélni róluk meg a lemezeikről egy kicsit, mert megérdemlik.

EREDET. A 2014-es év sok szempontból életem eddigi legaktívabb zenei éve volt mind fülhegyezési mind pedig irreleváns slágergyártási szempontból [önmagára relatíve büszkén bólogat]. Az egyenlet zenehallgatási oldalába természetesen mindig beletartozik az új benyomások, érdekességek, inspirációk szorgos felkutatása, ami a tavalyi év elején teljesen váratlanul zenei látóterem fókuszpontjába varázsolta az angol Public Service Broadcastingot, két fura londoni srác, J. Willgoose, Esq. (?) és Wrigglesworth (?!) arányosan furcsa és nem mindennapi zenei projektjét. Először persze nem nagyon értettem, miről is van itt szó, miért hagyták bekapcsolva felvétel közben a TV-t például, illetve miért ajnározza őket annyira az egyik kedvenc, zenei ízlés terén leginkább megbízható rádióm, a KEXP Seattle. Rövidesen aztán a 'Spitfire' című single egy valódi Spitfire vadászgép meggyőzőerejével oszlatta el a kezdeti értetlenségemet. Gyors kutatómunka után már szólt is a teljes debütáló lemez, az Inform Educate Entertain, amely ellentmondást nem tűrően, vérpezsdítő és izgalmas módon mutatta be a zenekar koncepcióját: a számok mind eredeti instrumentális kompozíciókra épülnek, éneksávok helyett azonban a zenekar a '40-es, '50-es és '60-as évek Angliájának propaganda- és egyéb reklámfilmjeiből, valamint rádió- és TV-beszédekből ollóz össze hangmintákat, így alkotva 3-4 perces, jobb kifejezés híján afféle "kultúrretro-kollázsokat". Mekkora ötlet! Az első lemez lenyűgöző változatossága és ötletessége nagyjából instant rajongóvá is tett, a 2015-ös folytatást pedig annak kb. fél évvel ezelőtti bejelentésétől kezdve határozottan tűkön ülve vártam. A személyemben nem is olyan mélyen rejtőző space nerd és a "ha okosabb lennék, csillagász lennék" srác orra előtt csak újabb mézesmadzag volt az album tervezett címének bejelentése és az abból levonható, sokat sejtető következtetések: Public Service Broadcasting - The Race for Space.

LEMEZ. Február végén fel is virradt a nagy nap, az új lemez pedig hivatalosan is Föld körüli pályára állt. Az első két-három hallgatás után az egyik legszembetűnőbb és legegyértelműbb befogadói észrevételem a The Race for Space-szel (TRFS; Űrverseny) furcsa mód az volt, hogy igencsak nehezemre esett önmagában, önállóan, a bemutatkozó Inform Educate Entertain (IEE) kontextusán kívül látni és attól függetlenül kezelni. Bár a 'konceptalbum' fogalmát már évtizedek óta ismerjük, a zenei forma, esztétika és a hangmintákra épülő, sokszor azok tartalmára aktívan reflektáló és azokat dramatizáló attitűd a PSB-t valójában egy igazi 'konceptzenekarrá' tette ugyanis, amikből az évek során azért szignifikánsan kevesebbel találkozhattunk (ezért is voltak rögtön borzasztóan szimpatikusak számomra). A PSB, mint konceptzenekar munkássága így tehát még egy létrafokkal érdekesebbé válik, hiszen míg a 2013-as IEE magát a zenekari koncepciót, a hangmintákkal dolgozó, krautrockos esztétikát volt hivatott bemutatni (=konceptalbum a konceptzenekar bemutatására), addig a második lemez már önmagában is egy fix koncepció, egy történelmi folyamat, egy lineáris eseménysorozat körül kering, ami által egy igazi zenetörténelmi csodabogárrá, egy zenei konceptzenekar történelmi konceptalbumává válik. A két lemez összehasonlítása mindezek alapján tehát teljesen jogos, mivel az alapvető zenei elképzelés mindkét korong esetében abszolút (és szándékosan) ugyanaz marad. Az összevetésről azonban később, előbb lássuk magát az Űrversenyt!

A TRFS egységes, átfogó fókusza nem más, mint az 1950-es évektől legalább két évtizeden keresztül tartó hidegháborús űrverseny mérföldköveinek időrendi bemutatása, felrajzolva az emberiség mindeddig legambiciózusabb és leglenyűgözőbb technikai vállalkozásait. A lemez az űr és a Hold meghódításának küldetéséről szóló Kennedy-beszéddel indítva eredeti rádiós és televíziós hangfelvételeket bújtat zenei köntösbe az első orosz műhold pályára állításától ('Sputnik') az első űrhajós világraszóló ünneplésén át ('Gagarin') az Apollo 8 eltűnéséig és felbukkanásáig a Hold mögül ('The Other Side'). A dalok az IEE-hez hasonlóan minden esetben követik a hangminták és szövegek által bemutatott eseményeket, akárcsak egy fura, retrospektív filmzene. A 'The Race for Space' minimalista ünnepélyessége, a 'Sputnik' kissé nyomasztó, sejtelmes de sokat ígérő rádiós zajai, a 'Fire in the Cockpit' gyászos vonósai és az 'E.V.A.' súlytalan lebegése önálló dalokként mind együtt mozognak és lélegeznek a bennük lejátszódó történésekkel, amin keresztül a zenekar a már megszokott módon egy új, végletekig izgalmas és sokszor katartikus szintre emeli a szóban forgó történelmi eseményeket. És ha már valós történelmi pillanatokról beszélünk, nem kevésbé érdekesek a PSB legénységének "politikai" döntései sem: a lemez (nagyon helyesen) egyáltalán nem érezteti a szovjet-amerikai hidegháborús rivalizálást, ugyanakkor az űrverseny diadalmas és árnyékos oldalát egyaránt bemutatja, amikor Jurij Gagarin és Valentina Tereshkova* dicshimnuszai mellett a három amerikai asztronauta életét követelő Apollo 1 szerencsétlenségről is megemlékezik. (*Gagarin az első férfi, Tereshkova pedig az első nő volt a világűrben.)

A TRFS teljes képe persze nem áll össze az első vagy a második hallgatás után (csak később, akkor viszont nagyon). Az album kicsit nehézkes, lassú és feszült indulása jelképezheti akár egy rakéta motorjainak fokozatos bemelegedését, vagy vonatkozhat magára az űrverseny alakulására is: az első lépések mindig bizonytalanabbak a későbbieknél. A Sputnik ritmizált rádiós pittyegései után Gagarin jóvoltából a lemez is magasabb sebességre kapcsol, tetőpontjához pedig - ahogy az emberi űrutazás történetének napjainkig leírt íve is - a Holddal érkezik el: a 'The Other Side' egyértelműen az album legkatartikusabb és legfelemelőbb darabja, amely az Apollo 8 Hold körüli pályára állását követi végig egy hat percbe sűrített tudományos thrillerhez hasonlatosan. Mindezek után még kapunk egy - meglepő módon - kivehető hangminták nélküli, megható és súlytalan űrsétát a Smoke Fairies vendégszereplésével valamint egy lüktető, lelkesítő és diadalmas kalandot az első Holdra szállást irányító csapattal a zseniális 'Go!'-ban. A lemez tehát egy lineáris, tematikus, hatásosan dramatizált űrutazásra invitálja a hallgatót, hangulatában pedig a témához méltóan végig a diadal és a kockázat, a "milyen hihetetlenül aprócskák, egyben mégis milyen csodálatra méltóan hatalmasak vagyunk" ambivalens érzései között egyensúlyoz.

ZENE: Az önálló méltatás után jöjjön hát a beígért összehasonlítás és szőrszálhasogatás. Zeneileg talán ugyanis még nehezebb elválasztani a TRFS-t az IEE-től, már csak a fent kifejtett alaptétel miatt is: a két lemez zenei koncepciója és választott eszközkészlete egyértelműen megegyezik, ez pedig mindenképp összevethetővé teszi őket (vagyis akarva-akaratlanul is erre készteti a figyelmes hallgatót). Ha pedig már összehasonlítás, akkor - sajnos vagy nem sajnos - a TRFS bizonyos szempontból érezhetően elmarad az IEE zenei játékosságától, találékonyságától, váratlan fordulataitól és humorától annak ellenére, hogy a debütáló lemezre nem jellemző kohéziós egységet kétségkívül nagyon ügyesen megteremti és átadja. Nagy szerencsénkre azonban koránt sem vészes vagy kiábrándító elmaradásról van itt szó (szó se róla!), csupán a szerző szubjektív szájíze maradt egy leheletnyit fanyar a régen várt Űrverseny megismerése után. És hogy mi mindenben jön ez elő pontosan? Az elektronikus alapok fakóbbnak, kicsit szürkébbnek és általánosan átlagosabbnak tűnnek a korábbiaknál (lásd 'Theme from PSB' kontra 'Sputnik'), a hangszerelés sem kalandozik annyira (az IEE-n többször is zseniális időzítéssel és játékkal feltűnő bendzsó nekem nagyon hiányzik [talán az emelkedett központi témát tenné komolytalanná?], bár vonósok és rézfúvósok azért előjönnek a lemezen, igaz ami igaz). A zenei és tematikus játékosság és humor helyét az Űrversenyen érthető és érezhető módon átveszi a pátosz, az ünnepélyesség és a küldetéstudat, amelyek bár sok esetben remekül működnek a PSB esztétikáján belül, valahogy mégis kevésbé töltik meg azt vagy teszik az TRFS-t az IEE-hez mérhetően szórakoztatóvá és röhejesen kreatívvá. Ugyanígy működik a változatosság kontra egységes fókusz ellentéte is, amely persze újból csak szubjektív preferencia: míg az IEE teljesen kiszámíthatatlanul (és érdekfeszítően) csapongott a témák között (zeneileg és a hangminták tartalmában, azok elmés összeollózásában egyaránt), a TRFS már csak koncepciójánál fogva is megkötött kezekkel indul, belátásom szerint pedig ez nem mindig áll jól neki, nem mindig sül el olyan jól a kezében, mint a egységes téma nélküli csapongás az IEE-nek. Az Űrverseny hangzása összességében sokkal tágasabb és felemelőbb, pozitívan űr-szerű és témájára nézve abszolút reprezentatív, dalai viszont a debütáló lemez hatalmas "slágereitől" ('Spitfire', 'ROYGBIV' és a legcsodásabb 'Everest') emlékezetességben és fülbemászó dallamok tekintetében egy paraszthajszállal mégis elmaradnak.

Semmiképp nem mehetünk el azonban szó nélkül a 2015-ös korong talán legnagyobb érdeme, vagyis a jelen idejű narratív struktúra alkalmazása mellett. Az IEE-vel szemben ugyanis, ami túlnyomóan csak általános tudósításokként, ismeretterjesztő anyagokként használta a különböző hangmintákat, az Űrverseny több dalban is valós idejű történetvezetést alkalmaz valós idejű izgalommal és feszültséggel, ami nyilván az alapvetően remek témaválasztás miatt vált lehetségessé. A hosszú suspense a 'The Other Side' közepén például valóban úgy tud működni, mintha egy különösen körömrágós űr sci-fi egyik epizódját hallgatná/nézné az ember, épp ugyanúgy, ahogy a hallgató a 'Go!' lendületének és pozitív feszültségének közepette is jelen időben, szinte az események részeseként éli át az egyszerre zenei és történelmi izgalmakat. Valahogy talán ennek a két aspektusnak, a dokumentarista szellemnek és a valós idejű történetmesélésnek az arányát kellene egy picivel jobban megtalálni a következő lemezen [ingyenes tanács a PSB-nek, nagyon szívesen].

KIEMELENDŐ: 'The Race for Space' (akárki akármit mond, ez az emelkedett, céltudatos és indokoltan hatásvadász Kennedy-beszéd gyönyörű indítása egy ilyen lemeznek) ; 'Gagarin' (a funkyt alapból nagyon nem szeretem, de amikor kiegészül egyéb [sokkal egyedibb] ötletekkel, egészen bele tudok jönni) ; 'The Other Side' (az album központi darabja, feszült, izgalmas, katartikus és ünnepélyes) ; 'Go!' (a legbulisabb és leglendületesebb szám; bár a hangminták összevágása narratív-jellegű, ritmizálásukban mégis az IEE legjobb pillanatait idézi.

LEÜTÉS: Az előttünk, mint hallgatók előtt villogó nagy neonbetűs feladat mindezek után nem más, mint hogy eldöntsük, melyik áll szerintünk jobban ennek a két londoni srácnak: a sok-sok különálló, változatos és épp ezért talán több zenei lehetőséggel, apró kis furcsasággal kecsegtető téma (IEE) vagy inkább az átfogó, mélységében bejárható, epikus, ám zenéjében és tematikájában kissé korlátozott alapkoncepció (TRFS). Valami persze azt súgja, hogy a srácoknak ez a két lemez pont ugyanennek a kérdésnek a megválaszolására tett nagyszabású kísérlet volt, amely összességében nem is nagyon sikerülhetett volna jobban. Jómagam, ha nagyon kegyetlenül kérdőre vonnának kénytelen lennék az előbbire szavazni, ez azonban csupán annyit jelent, hogy az Űrverseny minden történelmi érdeme, szívemhez igen közel álló témája és valóban lenyűgöző megvalósítása ellenére az IEE dalait egy hajszállal szórakoztatóbbnak, izgalmasabbnak valamint zeneileg ötletesebbnek és összességében emlékezetesebbnek találom. Mindezek mellett természetesen alig várom a május 20-i bécsi koncertet, ahol adok a srácoknak egy bevallottan részrehajló esélyt, hogy élőben repítsenek el a Holdra meg vissza - ha sikerül, talán lejjebb faragok abból az (amúgy sem túl vastag) paraszthajszálból!

FELÜTÉS. Igen, tényleg ez. Igen, komolyan és nem, nem szégyellem magam (eléggé). Őszintén szólva olyannyira nem, hogy hajlandó vagyok írni is róla, persze a blog eddigi hagyományaihoz képest igyekszem röviden, velősen, személyes emlékeket továbbra sem kímélve elmondani, hogyan is vetemedtem ilyesmire, no meg hogy mindent összevetve miért is tartom meglepően szórakoztatónak ezt a lemezt. Ezzel persze nyíltan elismerem, hogy (néha) hallgatok ilyeneket, node ahogy már Dave Grohl is nagyon okosan megmondta: "Fuck guilty pleasure! How about just pleasure?" Egy mondat és gondolat, amire még egész biztosan nagyon sokat fogok hivatkozni, mert gyönyörűen leírja, hogyan is lehetne egy kicsit egészségesebben hozzáállni bizonyos zsánerekhez és kicsit építőbb jelleggel kritizálni zenéket, no meg másokat, akik ezeket a bizonyos zsánereket és zenéket hallgatják.

EREDET. Talán javít valamit a helyzetemen, hogy pár héttel ezelőttig fogalmam sem volt, hogy hogy hívják fiatalkorom legendás(an megosztó) emó bandájának, a My Chemical Romance-nek a frontemberét; nagyjából annyit tudtam róla, mint a kortársaim úgy általában, vagyis hogy nagyon sokféle színű és hosszúságú haja volt, félig-meddig menő jelmezekben tetszelgett az MTV-n és már-már kínos átéléssel játszotta a zenekar klipjeiben az excentrikus, magamutogató de mégis szerethető emós elmebeteget a 2000-es évek második felében. Bár az MCR annak idején egyáltalán nem fogott meg (annál azért már okosabb és idősebb voltam), a Black Parade korszakban kitermeltek azért egy-két számot, amelyek levakarhatatlanul kísértenek a gimis évek óta. Ilyen például a máig minden egyes szempontból lenyűgöző 'Mama', ami tulajdonképpen egy emós hangszerelésű, teátrális és morbid Tom Waits-szám - kellhet-e ennél több bármely érfelvágós hangulatú tizen(huszon)évesnek? Az MCR aztán valamikor 2012-ben feloszlott, én pedig ennek kapcsán jutottam el valahogy a frontember (vagy inkább frontsrác?) 2014-es szólólemezéhez, amit igazából senki nem várt, a megjelenéskor pedig láthatóan senki nem is nagyon tudta hova tenni. Az elsődleges elvárásaim ehhez mérten bevallottan ultra alacsonyak voltak, bár a szólólemez létezésének híre egy viszonylag jobb pillanatomban ért; úgy gondoltam, majd röhögök egy jót, aztán három perc után megunom, ahogy az átlagos MCR számokkal általában lenni szokott. Innentől érdekes a dolog, ugyanis az album észrevétlenül, sőt, meglepően inkább abszolút észrevehetően ment le az elejétől a végéig, én meg hirtelen nem értettem, mi baj van velem. Basszus, ez egészen... vállalható... élvezhető... szerethető!

LEMEZ. Az elvárásokkal volt a probléma. Tulajdonképpen nem igazán tudtam ugyanis elképzelni, hogy ez a srác szignifikánsan mást csináljon egyedül, mint amit csinált az MCR frontembereként. Érthető tehát (és abszolút jó stratégia), hogy a lemez rögtön egyértelművé teszi (legalábbis nekem azonnal ez jött le), hogy ez nem egy szólóban született MCR album: ezek (majdnem) mind sokkal jobb, izgalmasabb, relevánsabb dalok, mint a néhai emós banda bármelyik száma, amit ismerek. A világ törvényei alapján ugyanis - próbálom megfejteni a rejtélyt - nyilván nem csak én öregszem, hanem Gerard Way is, öregebben és önállóan pedig nagyon helyesen épp azokat a nevetséges dolgokat kezdi elhagyni, amik annyira blőddé és komolytalanná tették az MCR-t annak idején. Az eltúlzott drámaiság, az alkalmi mjuzikeles és színpadias íz azért itt-ott még mindig érezhető, de - hála istennek! - nyomtalanul eltűntek a Queent majmoló és teljesen fölösleges gitárszólók, a torzítások már nem egy elbaszott gyerekkorú AC/DC-t idéznek, hanem vadítóan mocskosak és zajosak (a minőségi fuzz-pedálok előnyei ugyebár), az egész lemez pedig tele van hülye gerjedésekkel, véletlenszerű sikálásokkal és disszonáns gitárszőnyegekkel. Mi a franc?

Sokkal szimpatikusabb az egész produkciós oldal is. Míg az MCR nekem mindig "overproduced" volt egy kicsit (túl tiszta és steril volt minden, Way kissé nyivákolós, általában Billy Corganre, csendesebb pillanatokban néha egyenesen Jackóra emlékeztető hangja (például itt) mindig nagyon előre volt tolva a zenéhez képest), a Hesitant Alien ezzel szemben sokkal elnagyoltabb, helyenként egészen lo-fi jellegzetességet mutat (bár nyilvánvalóan nem az), az ének pedig végre tök szépen belesimul a zenébe, a jó néhányszor rápakolt egészséges torzításról már nem is beszélve. Nincs mit tenni, ez eddig elég kúl.

Az indításon persze rengeteg múlik - a lemez el nem kötelezett, a címhez hasonlóan még idegenkedő és habozó hallgatói (na meg azok, akik még hallgatnak lemezeket egyben) akarva-akaratlanul is ez alapján döntik el, hogy továbbmennek, vagy inkább kedvetlenül visszatáncolnak az egésztől. Magamat ismerve elég keményszívű ítész szoktam lenni ebből a szempontból, ez esetben a 'The Bureau' azonban tökéletesen felkeltette az érdeklődésemet. Elbaszott basszus, elektromos orgona (vagy azt imitáló gitár?), súlyos, tompa dobok... az ének kirobbanó, kellően vad és végre nincs pofátlanul az arcomba tolva... nocsak, nocsak... mi lesz ebből? - kérdezem immár eléggé felcsigázva. Hát lesz belőle egy csomó minden. Lesz itt menetelős feelgood fuzz-himnusz ('No Shows'), lesz zongorás, színpadiasan monologizáló, bájos ballada ('Brother'), lesz sok gerjedés, zaj, majd egy lehengerlően beteg, súlyos, piszkos és fergeteges kombó a 'Zero Zero' és a 'Juarez' kettősével (amiről eszembe jut, milyen apró kis dolgok is elegek ahhoz, hogy egyes dalok azonnal beférkőzzenek az ember bizalmába: a mai napig nem tudok úszni, így az amúgy is zseniális "I can't swim, don't rub it in" kezdősor azonnal megnyer magának). Bár a lemez ezek után érezhetően meginog egy kicsit, igazán nagy tragédiának csak az amúgy is elég rossz 'How It's Going to Be' egyenesen borzalmas (!) szintiszólója bizonyul; még ha poénnak szánták is, ez egy nagyon rossz és ízléstelen vicc. Way hangja mindettől függetlenül végig erős és határozott, no meg mintha kicsit vissza is vett volna az MCR-ben olyan idegesítő affektálásaiból. Pálfordulásról mondjuk semmiképp nincs szó, az ének végig abszolút tipikus és felismerhető (mondjuk nekem sosem azzal volt a legnagyobb bajom az MCR kapcsán). Szolid kis lemez ez, na, az elejétől a végéig. 

KIEMELENDŐ. 'No Shows' (remek lüktetés, dinamikus, zajos, a kásás gitárok és a szóló-szerűségek egyszerűen gyönyörűek) ; 'Brother' (talán a legfülbemászóbb dallam a lemezen, a zongora és a kissé patetikus hangvétel pont kellően provokatív és bájos ahhoz, hogy még nagyon szórakoztató legyen) ; 'Juarez' (teljes káosz, totális őrület és delirium tremens, mint egy fék nélküli kocsi egy hegyről lefelé) ; 'Get the Gang Together' (szuper indítás, elektronikus zajok, talán a korong legszexibb darabja).

LEÜTÉS. Összességében - surprise, surprise - hatalmas meglepetés ez az album, hatalmas pozitív meglepetés. Tipikusan hallgattatja magát és mindent megcsinál, amit egy jó értelemben vett "különc" pop-rock albumnak kell: kellően változatos, ragályosan dallamos, lendületes, a tetejébe pedig az apró részleteknek és a totális hangszerelési hülyeségeknek köszönhetően nagyon kúl és edgy karaktere van. Attitűdjében persze kissé naiv, romantikus és várhatóan felszínes, a szövegek sem törnek meghódíthatatlan filozófiai magasságokba, de úgy érzem, az itt abszolút nem is elvárás. A Hesitant Alien a 2015-ös év eddigi legnagyobb slágerlemeze számomora - minden hallgatással jobban tetszik, ami általában nagyon jó jel, főleg, hogy önkéntelenül is visszatérésre készteti az embert. 

Persze az is lehet - és az lenne csak az igazi poén! - hogy mindezt csak álmodom, igazából pedig egy 15 éves emós kiscsaj vagyok 2006-ból, aki előbb rosszul lett a másfél liter tablettás bortól, majd halkan elszunnyadt a helyi rock klub lépcsőjén szombat hajnalban. LOL.

FELÜTÉS. Bár a Foo Fighters-t a mai napig nem sikerült megszeretnem, Dave Grohl régi és újabb megnyilvánulásai általában mégis borzasztóan szimpatikusan és inspirálóan hatnak rám, főleg az, ahogyan az X Faktort, a Voice-t és a többi hasonló förmedvényt kritizálja és teszi nevetségessé, meglepő módon a legkevésbé sem alpári, "tipikus rocksztáros" stílusban, hanem logikusan, okosan és abszolút találóan. "Ki mondja (mondhatja) meg egyáltalán, hogy milyen egy jó hang? Az X Faktor? A Voice? Mit mondott volna Christina Aguilera, ha Bob Dylan áll előtte a színpadon? Esélye sem lett volna." Node hogy is jön Dave Grohl és a Foo Fighters a Wooden Birds 2009-es debütáló nagylemezéhez? Hát pont így: a Magnoliát hallgatva mindig elgondolkodom rajta, hogy egy tehetségkutató (bármiféle) vajon mit tudna ezzel a zenével, vagy úgy általában a csendes, akusztikus és a klimaktikus/patetikus térdrezuhanásokat tudatosan kerülő zenével kezdeni? Valószínűleg semmit, jobban mondva érthetetlennek, vagy legalábbis értékelhetetlennek tartaná, ami mögött többnyire persze a "nagy volumenben eladhatatlan" csodásan corporate érve húzódna meg. Vicces, hogy például Mike Oldfieldet is épp erre hivatkozva küldte el minden kiadó a francba a Tubular Bells-szel a hetvenes évek elején, hogy azután végül a Virgin első (!) hivatalos kiadványaként a világ egyik legsikeresebb és legtöbb pénzt hozó lemezévé váljon kb. egy éven belül. Ennyit tehát a vállalati érzékenységről, faith in humanity restored.

Mindezen kérdések és analógiák lefuttatása után pedig általában az jut eszembe, hogy függetlenül a hipotetikus tehetségkutatók reakcióitól és minden "klasszikus elvárástól", amit egy zene felé támasztani lehet, milyen hihetetlen módon szeretem én ezeket a számokat és ezt az albumot úgy egészben, no meg hogy milyen hihetetlen módon szerethető is tulajdonképpen ez a lemez szinte már puszta természetéből adódóan.

EREDET. Pályafutásom a Wooden Birds-szel valamikor 2011 tavaszán kezdődött, pontosan már nem is emlékszem, hogy hogyan. Sok budapesti emlék jön elő (akkor épp ott laktam), Szeged-Pest vonat(k)ozások, szép idő, aztán esős, viharos, de friss tavasz, ilyesmik. Épp azon törtem a fejem, hogy Szegedre visszajőve milyen zenét is kezdjek majd csinálni a többiekkel, amely igencsak kemény dilemmának bizonyult, a döntésben pedig a Magnolia egész biztosan komoly szerepet játszott. "Ha nem is pont ilyet, de elsődlegesen akusztikus zenét szeretnék játszani - gondoltam magamban hazafelé zötyögve a síneken valahol Kiskunfélegyháza után - ehhez már csak egy rendes akusztikus gitár, no meg egy kis kitartás és kísérletezés hiányzik!" Azokban a hetekben aztán persze szép lassan feltérképeztem az Andrew Kenny-vezette zenekar múltját a korábban feloszlott American Analog Set-ből kinőve, ami azóta szintén nagy kedvencemmé vált, bár esztétikájában kicsit repetitívebb, experimentálisabb és elektromosabb a Wooden Birds-nél; a Birds a maga hihetetlen barátságosságával, bájával és bizalmasságot sugárzó hangulatával a tökéletes belépő volt ebbe az egyszerű, csendesen merengő, minimalista világba.

LEMEZ. A Magnolia semmiképp sem tartozik az elsőre, másodikra, harmadikra vagy tizedikre letaglózó, vagyis előbb-utóbb "beérő" lemezek közé. A letaglózás teljesen rossz szó rá, hiszen az album mind a 12 dala ugyanarra a nagyon halk, letisztult és teljesen egységes hangzásra épül, amit már a nyitó 'False Alarm' is gyönyörűen felvezet, vagyis ha az nem tetszik, kb. fölösleges is tovább pörgetni a korongot. A hangszerelés sosem merészkedik messzire a nyitó dalétól ugyanis, teljesen tudatos döntésként végig megmarad a halk akusztikus gitárnál, a nagyon tompa, szinte klasszikus ritmushangszerként használt basszusnál, a csörgőknél, a tremolós szólógitárnál illetve Andrew Kenny szinte suttogó, halk, de mégis izgalmas énekénél, kiegészülve a gyönyörűen vokálozó (és gitározó) Leslie Sissonnal. Az összhatás számomra az általános zenei visszafogottság, lefojtottság ellenére (vagy éppen azért) egészen lenyűgöző: itt egy lemez, ami azzal vesz le a lábamról, hogy teljesen mellőzi a teátrális, ezerszer hallott és tök olcsó hangszerelési fordulatokat és az album teljes ideje alatt egy önmagával tökéletesen tisztában lévő és megbékélt hangzáson belül kószál erre-arra, közben pedig nem görcsöl az ég világon semmin, inkább szép komótosan, szellemesen és szellősen barangolja be a saját maga által teremtett piciny zenei bolygócskát. A bolygó persze nagyon picike, a dalokat pedig csak halkan szabad játszani, nehogy felébredjenek a többiek a szomszédos kontinenseken.

A Magnolia esetében a dalstruktúrák azok, amik a leginkább ragaszkodnak a klasszikus formulákhoz, ami által a lemez már elsőre is ismerős terepként hat. Az American Analog Set hosszú, elnyújtott kísérletezései után Kenny itt abszolút moderálja magát és a leghosszabb dalt is elnyisszantja a negyedik perc után, ami az ezekhez hasonló, bonyodalom nélküli és egyenes ál-folk számoknál teljesen indokolt is. A varázs - mint korábban is kiemelni bátorkodtam - továbbra is a hangszerelés lehető legjobb értelemben vett barátságos földhözragadtságának érdeme, ami egy csomó esetben egészen olyan, mintha minden dal egy régi családi kúria poros padlásteréből szűrődne ki a gyerekek délutáni alvásideje alatt ("Quiet 'cause the kids are barely waking up" - 'Believe in Love'). A szövegek is sokszor megmaradnak a családi, romantikus és egyéb hasonszőrű témák enyhén nyomasztó, szomorkás leírásánál, a megszokottnál azonban általában izgalmasabb, furább képeket festenek: hallunk itt többek között kórházhoz hasonlatos bezártságról ('The Other One'), félénk testvérekről ('Sugar'), a beszélőt kísértő, az egész világra haragvó lányokról ('Hailey'), emelkedett, de mégis torokszorító honvágyról ('Hometown Fantasy') és végtelenül bájos gyerekkori szerelmekről ('Seven Seventeen'). Érdekes, hogy sok helyen a zene csendességéhez és az ének suttogósságához mérten maguk a szövegek is elég titokzatosak, ráadusul nem egyszer maguk is szóvá teszik, kultiválják, indokolják ugyanezt a visszafogottságot ("Quiet 'cause your voice can crack, it's breakin' up" - 'Believe in Love'). Mintha nyitott ajtó mellett súgnánk titkokat a legjobb barátunk/barátnőnk fülébe egy éjjel a nyári szünetben.

Esztétikailag mindig borzasztóan érdekesnek találtam a direkt csendes, direkt komoly(abb) figyelmet igénylő, hangulatfestős-titokzatos zenéket és zenekarokat, többek között pont azért, mert tudatosan kirángatnak az amúgy általánosan mindenhonnan ömlő, ingertúltengéses, hangos és hivalkodó zenék közegéből - azon zenék közül elsősorban, amelyek folyamatosan próbálják önmagukat standardként beállítani és elfogadtatni, mintha a hangos lenne az alap, a halk pedig a fura, az ettől eltérő, a nem egészen normális. Nem kell sok hozzá persze, hogy közelebbről vizsgálva rájöjjünk, ennek sokszor mennyire épp az ellenkezője igaz! Erősített elektromos gitárokról például legjobb esetben 50-60 éve beszélhetünk, a kristálytiszta keverés, a kompresszió, a loudness war pedig mindössze 20-30 éves. Persze az épp ma 20-30 éves generáció (a tizenévesekről már nem is beszélve) abszolút ehhez - a hangoshoz - van szokva, aminek alapján például egészen biztos vagyok benne, hogy egy átlagos rádiózenén, kötelező gimis pop-rockon és/vagy X Faktoron felnőtt rétegnek a Magnolia szinte meg sem ütné az ingerküszöbét, illetve abszolút újdonságként, furcsaságként hatna: "Ilyet is lehet csinálni? Mi is ez tulajdonképpen?" - kérdezhetnék saját értékrendszerük alapján teljesen jogosan. No de még mennyire, hogy lehet ilyet is csinálni, és bár nyilván az én zenei műveletlenségemet mutatja, ez a lemez, ez a hangzás és az egész koncepció első hallásra számomra is egy nagy-nagy szippantásnyi friss, hideg levegővel ért fel, még úgy is, hogy akusztikus és csendes(ebb) zenét már akkoriban is szisztematikusan hallgattam, így alapvetően nem kellett volna ennyire meglepő(en kimagasló, emlékezetes) hatással lennie. Mindenesetre azzal volt, a varázs pedig mindezidáig nem igen látszik alábbhagyni.

A fent taglalt bemutatkozás után a zenekar 2011-ben kihozta a Two Matchsticks névre keresztelt második lemezét, ami bár nagy örömömre eszenciájában abszolút hű maradt a Magnolia hagyományaihoz, egy kicsit kevésbé volt sötét, nomeg egy hangyányit "slágeresebben" és kicsit talán szétszórtabban hozta annak nagyon fura, egyszerre kedves és titokzatos hangulatát (szemben a teljesen egységes debütáló albummal). Remek és nagyon eltalált lemez az is, a szívemhez egy hajszálnyival mégis a Magnolia áll közelebb, részben talán a felfedezés csodás emlékei miatt. A következő follow-up sajnos azóta is - immár négy éve - várat magára, őszintén reméljük, hogy csak azért, mert igazán jó munkához tényleg idő kell.

KIEMELENDŐ. 'Sugar' (a lemez legfülbemászóbb, legtitokzatosabb és legfurább dala; a basszus és a dob bejövetelétől egészen zseniális) ; 'Hailey' (csontminimál, a versszakok suttogós feszültségét gyönyörűen emeli fel a szöveg nélküli refrén, plusz itt hallható a lemez legjobb tremolós gitárszólója - az abszolút kedvenc dalom az albumon) ; 'Hometown Fantasy' (nyúlfarknyi, merengős-vágyakozós honvágyhimnusz) ; 'Seven Seventeen' (mosolyogtatóan bájos és őszinte sztori, plátói szerelem szigorúan pedofília nélkül).

LEÜTÉS. A Wooden Birds legénysége minden kétséget kizáróan a saját szabályai szerint játszik és szemmel láthatóan (vagy épp füllel hallhatóan) remekül is érzik így magukat. A Magnolia egy kiemelkedő(en) minimál és egyben csodálatosan karakteres hangulatlemez, ami szerény véleményem szerint az akusztikus, csendes gitárzene, a halk, dallamos ének(beszéd) valamint az egyszerű, játékos dalstruktúrák hagyományainak legjavát gyúrja össze. Könnyednek álcázott, de semmiképp sem komolytalan, csendes, de egyáltalán nem jelentéktelen, sőt, épp fordítva: azzal hívja fel magára igazán a figyelmet és azzal hat a leginkább, hogy nem ordítja le az ember fejét, ahogy azt a kortárs zenétől általában megszokhatta és nem is szellemeskedik görcsösen, mint az örökké meghatározhatatlan 'alternatív' szcéna. A Magnolia amellett, hogy negyven percre leültet és hangulatával teljesen bekebelez, kikapcsol és feltölt, közben még arról is meggyőz (már ha erre szükség lenne), hogy magára valamit is adó zenekar - Dave Grohl eszmefuttatásából is következően - nem megy tehetségkutatóba. Ez pedig hatalmas tanulság.

FELÜTÉS. Az új-zélandi Chelsea Nikkel (vagyis Princess Chelsea) tagadhatatlanul az egyik legérdekesebb, legfurább és legeredetibb zenei jelenség, akivel az elmúlt pár évben összehozott a zenei Sors, amiért mellesleg külön hálás is vagyok neki. A 2011-es Lil' Golden Book szinte minden száma nagyon-nagyon szórakoztató, ravasz és intelligens volt, ugyanakkor elképesztő tehetséggel zavarta össze az embert azzal kapcsolatban, hogy ez az egészen zongoracentrikus, mechanikus, gyerekmondókákat imitáló koncepció igazából mennyire komoly vagy épp nem az, illetve hogy maga Chelsea (a valós személy és a karakter egyaránt) valójában tényleg egy ártatlan, klasszikus menüetteken és '80-as évekbeli szintipopon felnőtt kislány, vagy sokkal inkább egy perverz, pszichopata (zenei) sorozatgyilkos (elég izgalmas alteregók). Nagy-nagy élmény volt azóta kétszer is látni/hallani élőben, ráadásul személyesen is találkozni és röviden beszélni vele, amely élményeim alapján mindkét fenti magyarázatban látok némi igazságot (talán a játékos/baljós 'Ice Reign' példázza az élményt leginkább). Amúgy mindkét alkalommal nagyon kedves volt és egyszer sem késelt meg rezzenéstelen tekintettel.

DAL. A 'We're So Lost' single tulajdonképpen a már nagyon várt, második Princess Chelsea nagylemez, a The Great Cybernetic Depression előfutára, és már 2013-ban megjelent annak ellenére, hogy maga a lemez (előreláthatólag) csak 2015-ben jön majd ki. Én magam pár hónappal ezelőtt akadtam rá, épp friss infókat keresve az új lemezről; rövidesen aztán azt is megtudtam, hogy igazából egy feldolgozásról van szó, a dal pedig eredetileg a szintén új-zélandi Voom azonos című (és azonosan király) lo-fi, akusztikus gitározós száma (itt). A feldolgozás ténye és aktusa számomra persze mindig azonnal érdekesebbé teszi a dolgokat, külön öröm tehát, hogy az eredeti mellé rakva a Princess Chelsea-verzió két szempontból is kiváló. Egyrészt iskolapéldája a "jó feldolgozásnak", mivel képes stílusokat átívelően is megőrizni az eredeti teljes "érzelmi hatóanyagát", másrészt egy az egyben a saját képére formálja azt és (ebben az esetben) saját elektronikus eszköztárával és megoldásaival tovább mélyíti és élezi a dalban feszülő igencsak komoly konfliktust és bizonytalan szorongást. Ha a 2014-es The Great Cybernetic Depression a beharangozottaknak megfelelően a technológia fejlődéséből következő társadalmi és individuális elidegenedésről szóló űropera lesz (!!!), akkor a 'We're So Lost' valóban remek előfutár-választás: a maga csilingelő, hideg, de mégis áhitatos akkordbontásaival, robotszerű, visszhangban úszó vokáleffektjével a refrénben nagyszerűen megadja a kellő alaphangot.

A szépség/kétségbeesés ennyire kettős és leheletfinom zenei elegye megint csak az arányok és ellentétek játékán alapul: ez a rideg, űrszerű, távoli és mechanikus hangszerelés pont önmagát, az elidegenedést, a ridegséget, az egyre növekvő távolságot és azt a hatalmas űrt gyászolja, amit zeneileg oly meggyőzően személyesít meg - gyászolja, vagy talán inkább rádöbben, első alkalommal szembesül vele annak baljós és totális teljességében. A dallam és a hullámzó, steril hangszerelés által felépített elidegenedési szimbólumra ezután csodásan lényegretörő egyszerűséggel reflektál a szöveg ("There's so much we're in danger of losig: we're so lost, we're in danger"), bár ez az aspektus nyilván elsősorban az eredeti dal és a szövegíró érdeme (ez a sor mellesleg a lehető legkeményebb, legtökéletesebb sűrűségére és érzelmi súlyára redukálja a dalban jelenlévő "fenyegetettség" érzését.) Tulajdonképpen az egész refrén, a maga egyre emelkedő és kitartott hangjaival a visszafordíthatatlan rádöbbenés pillanatát festi le; hirtelen összeáll a kép, elpattan a látszólag kilátástalan helyzet (legyen az bármi is) iszonyatos súlyát tartó fémkábel, te meg ott találod magad a 16 tonnás üllő alatt. És hogy mi a legfurább? Hát az, ahogy az egész ezzel együtt is, sőt, emiatt is lenyűgözően szép marad, ami persze már tulajdonképpen zene- és művészetfilozófiai kérdés; hogyan képes a zene (a művészet) a kétségbeesés, az összeomlás esszenciális érzését ilyen elválaszthatatlanul és egymást erősítően összekapcsolni a katartikussal, a felszabadítóval és éppen ezáltal a reménytelivel, ami az utolsó akkordokban varázsütésre fel is oldja a felépített feszültséget?

LEÜTÉS. Egész biztosan fogok majd írni a The Great Cybernetic Depression-ról, ha végre megjelenik (a 'We're So Lost' is valószínűleg más, pontosabb értelmezést kap majd a teljes űropera (!!!) kontextusában), a dal viszont - úgy érzem - önmagában is kiválóan megállja a helyét. A minden irányból üvöltő, teljesen üres, tartalom, súly és gondolat nélküli popdalok kereszttüzében ez a szám minden feszültségével, melankóliájával és fájdalmasan valódi kétségbeesésével tényleg egy korty tiszta ginnel ér fel (jéggel és citrommal), továbbra is remekül alkalmazva a Lil' Golden Book-ról ismert Princess Chelsea-eszköztárat és trademark hangzást, amelyek megszokottan eredetivé, egyszerre súlyossá és felemelővé teszik a dalt, ezúttal nagyon is aktuális, személyes és társadalmi félelmekkel nézve farkasszemet. Mert a sima sarokban rettegésnél az azért sokkal jobb.

FELÜTÉS. Nyolc-tíz évvel ezelőtt valószínűleg nagyon mérges lettem volna magamra, hogy ilyeneket írok/mondok, mára azonban teljes mellszélességgel merem állítani, hogy az elektronikus zene pontosan ugyanolyan eséllyel termel ki hallgathatatlan szemetet és lenyűgöző drágaköveket, mint bármelyik másik zenei stílus. There, I said it. Az már persze más dolog, hogy én magam ezen felismerés birtokában is csupán az elektronikai színtér egy nagyon-nagyon picike szeletét ismerem, klasszikus értelemben véve pedig még kevesebb képviselőjét "szeretem" annyira, hogy komplett lemezeket is képes legyek meghallgatni tőlük, neadjisten többször, tudatosan odafigyelve is. A svájci Stendeck ezen kevesek egyike (mondjuk a Boards of Canada, Burial, Moby és a Holy Fuck mellett, bár ez utóbbi kettő már semmiképp sem fér bele a "standard elektronikus zene" skatulyájába).

EREDET. Emlékszem, még fent laktam Pesten 2011 tavaszán, amikor (már nem is tudom, pontosan mi kapcsán) elkezdtem Stendeck számokat hallgatni a jó öreg Youtube-on; talán a szintén akkoriban fellángoló Postal Service imádatommal lehetett kapcsolatban a dolog, azon a télen fedeztem fel ugyanis Ben Gibbard és Jimmy Tamborello duóját, akik megmutatták, milyen elképesztően jó, izgalmas és tényleg működő dolgokat lehet kezdeni az elektronikus eszköztárral, ha okosan és kreatívan bánik vele az ember. Tulajdonképpen az egész "elektronikus zenei attitűd" új volt ekkor még számomra, a hirtelen nagyon sok pozitív élménnyel társuló újdonság pedig érthető módon felébresztette a "gimme-gimme more" ösztönét. Egyre mélyebbre és mélyebbre merészkedtem hát az elektronikus zenei ruhásszekrénybe, és asszem a tény, hogy Stendecknél kötöttem ki, kellőképpen bizonyítja is ezt.

LEMEZ. Általában önmagamat is egy fura, félig élő és lélegző, félig mechanikus, komoly pszichológiai problémákkal küzködő koboldnak érzem (kb. tényleg), mikor az újabb és újabb hallgatások után minden szempontból lenyűgözőnek és mélységesen kifejezőnek találom a 2011-es Scintillát. Hisz nem szoktam én az ilyesmit szeretni, sok szempontból ijesztő is tehát, amikor felismerem magamban, hogy mennyire élvezem az indusztriális, metsző, sokszor teljességgel jéghideg és mechanikus zakatolást, ami végigvonul az egész lemezen és tulajdonképpen az egész projekt vasszerkezetét adja. Ugyanígy nem vagyok azonban hozzászokva ahhoz sem - veszem észre hirtelen - hogy az efféle teljesen steril, ipari, rádióhangolási zajokra emlékeztető ritmusok ennyire meglepően felemelő, harmonikus és a háttérből elő-előtörő, amúgy békésen úszkáló dallamszőnyegekkel váltakoznak: az egész egyszerre borzasztóan nyomasztó és reményteljesen biztató. Talán épp az arányokon van itt a hangsúly: sosem hallottam még teljesen digitális-szintetikus-elektronikus zenét, ami ennyire jól találta volna el az arányt a kőkemény indusztriális beatek és a teljesen organikusan emelkedő/visszahúzódó, vágyakozó és merengő dallamhullámok között, pedig - mint hallom - mennyire elképesztően jó is ez! Igazából egyik oldal sem veszi át a teljes dominanciát (nyomasztó beatek - felelmelő dallamszőnyegek), csak egyszerűen egymásnak adják a stafétabotot folyamatosan, aztán összecsavarodnak, áthajlanak egymásba és állandó jelleggel díszítik, kiegészítik, emelik fel a másikat, gyönyörűen előzve meg ezzel, hogy az egész ellaposodjon, túlontúl kiszámítható vagy egyenesen dögunalmas legyen (ami ugyebár az elektronikus zene egyik nagy-nagy rákfenéje és csapdája). Ezek miatt a Scintilla (és általában Stendeck munkássága) nekem egy nagyon kétes kimenetelű űrutazáshoz hasonlít: kilőve érzem magam egy rakétában; hihetetlen veszélyek, folyamatos félelmek és fenyegetések közepette utazom keresztül a Naprendszeren, közben viszont kinézhetek az ablakon és láthatom kívülről a Földet, a Holdat, a Szaturnusz gyűrűit és a Jupiter vörös szemét... A Scintilla összhatása bennem mindig valahogy így képződik le. (Nem véletlenül lennék csillagász, ha okosabbnak születtem volna.)

Technikailag persze egy végletekig kifinomult lemezről van szó, ami mellett lehetetlen szó nélkül elmenni. A legfeltűnőbb faktor ebben talán a sokszor már-már követhetetlen, szinte csak a tudatalatti szintjén regisztrálható zajokból összerakott ütemezés az egyes számokban - megszámlálhatatlan rétegben, minden oldalról, minden elképzelhető hangerővel és intenzitással jönnek a mechanikus és interferenciától torzított "dobok", amik bár eleinte a kelleténél tűnhetnek kicsit agresszívebbnek, rövid időn belül megszokhatók és meglepő "aha élménnyel" párosulva a helyükre kerülnek. El sem tudom képzelni, mennyi munka van a lemez produkciós oldala mögött, de az egész anyag kegyetlen pontosságát és mérnöki kiszámoltságát egy agyműtétnél elvárt precizitáshoz tudnám csak hasonlítani.

Az egész lemez esztétikájához ezen zenei elemek, eszközök és arányok mellett elengedhetetlenül hozzátartoznak (hozzátartozni látszanak) továbbá a nagyon hülye, hosszú és elképesztően specifikus képeket festő számcímek, ami nekem a kezdetektől fogva nagyon szimpatikus volt Stendeck zenei filozófiájában. Vannak persze kissé giccsesebb választásai is ('Voiceless Wishes Flicker in the Shattered Mist'), de túlnyomó többségben teljesen random(nak tűnő) elképzelések ezek, amelyek érdekes módon nem leszűkítik a dalok értelmezését (túlzottan a befogadó szájába rágva az alkotó elképzeléseit), hanem egy borzasztóan érdekes, elgondolkodtató "háttérképet" festenek fel a számok által felépített falakra ('That Foolish Fascination of a Ghost Light Collector' ; 'Thieves of Watercolor Memories' ; 'Six-door Bedroom' ; 'Last Night an Angel Fell on a Motorway'). A címekkel való tudatos játék az instrumentális zenében amúgy is különösen fontos, a Scintillán pedig tökéletesen működik is a zene még inkább misztikussá, megfoghatatlanná varázslásának eszközeként.

KIEMELENDŐ. 'Catch the Midnight Girl' (intelligens, izgalmas, feszes, upbeat elektronika) ; 'Run Amok (Against Time Rebels) (szépségesen fenyegető) ; 'Learning How to Walk Through Walls' (a lemez 'elhagyatottságérzetét' és hangulati összetettségét talán a legszebben átadó szám, indusztriális, súlyos, a dallam mégis csodásan felemelő); 'Last Night an Angel Fell on a Motorway' (üdítő zongoradarab, ambient viharfelhő-nézegetés a lemez utolsó, nagyívű felvonása előtt).

LEÜTÉS. Bár biztos vagyok benne, hogy a Scintilla sokak ízlésével nem, vagy csak komoly nehézségek árán egyeztethető össze, én az elmúlt években újra és újra visszatértem hozzá, ha egy elképzelt űrutazásra vagy egy urbánus, indusztriális, lepukkant gyárépületekkel és égig magasodó toronyházakkal szegélyezett magányos sétára vágytam; épp egy ilyen alkalommal jöttem rá nemrégiben (lásd: a Six-door bedroom első bejegyzését), hogy nekem sok szempontból ez a lemez képviseli a tökéletes elektronikát: okos, sötét, izgalmas, veszélyesen gyönyörű és valamilyen gépies, hideg, perverz módon elképesztően romantikus (a produkciós oldala, konzisztens minősége és technikai megvalósítása pedig egyenesen lenyűgöző). Hangulat persze kell hozzá, ez tagadhatatlan - node mihez nem?