FELÜTÉS. Igen, tényleg ez. Igen, komolyan és nem, nem szégyellem magam (eléggé). Őszintén szólva olyannyira nem, hogy hajlandó vagyok írni is róla, persze a blog eddigi hagyományaihoz képest igyekszem röviden, velősen, személyes emlékeket továbbra sem kímélve elmondani, hogyan is vetemedtem ilyesmire, no meg hogy mindent összevetve miért is tartom meglepően szórakoztatónak ezt a lemezt. Ezzel persze nyíltan elismerem, hogy (néha) hallgatok ilyeneket, node ahogy már Dave Grohl is nagyon okosan megmondta: "Fuck guilty pleasure! How about just pleasure?" Egy mondat és gondolat, amire még egész biztosan nagyon sokat fogok hivatkozni, mert gyönyörűen leírja, hogyan is lehetne egy kicsit egészségesebben hozzáállni bizonyos zsánerekhez és kicsit építőbb jelleggel kritizálni zenéket, no meg másokat, akik ezeket a bizonyos zsánereket és zenéket hallgatják.
EREDET. Talán javít valamit a helyzetemen, hogy pár héttel ezelőttig fogalmam sem volt, hogy hogy hívják fiatalkorom legendás(an megosztó) emó bandájának, a My Chemical Romance-nek a frontemberét; nagyjából annyit tudtam róla, mint a kortársaim úgy általában, vagyis hogy nagyon sokféle színű és hosszúságú haja volt, félig-meddig menő jelmezekben tetszelgett az MTV-n és már-már kínos átéléssel játszotta a zenekar klipjeiben az excentrikus, magamutogató de mégis szerethető emós elmebeteget a 2000-es évek második felében. Bár az MCR annak idején egyáltalán nem fogott meg (annál azért már okosabb és idősebb voltam), a Black Parade korszakban kitermeltek azért egy-két számot, amelyek levakarhatatlanul kísértenek a gimis évek óta. Ilyen például a máig minden egyes szempontból lenyűgöző 'Mama', ami tulajdonképpen egy emós hangszerelésű, teátrális és morbid Tom Waits-szám - kellhet-e ennél több bármely érfelvágós hangulatú tizen(huszon)évesnek? Az MCR aztán valamikor 2012-ben feloszlott, én pedig ennek kapcsán jutottam el valahogy a frontember (vagy inkább frontsrác?) 2014-es szólólemezéhez, amit igazából senki nem várt, a megjelenéskor pedig láthatóan senki nem is nagyon tudta hova tenni. Az elsődleges elvárásaim ehhez mérten bevallottan ultra alacsonyak voltak, bár a szólólemez létezésének híre egy viszonylag jobb pillanatomban ért; úgy gondoltam, majd röhögök egy jót, aztán három perc után megunom, ahogy az átlagos MCR számokkal általában lenni szokott. Innentől érdekes a dolog, ugyanis az album észrevétlenül, sőt, meglepően inkább abszolút észrevehetően ment le az elejétől a végéig, én meg hirtelen nem értettem, mi baj van velem. Basszus, ez egészen... vállalható... élvezhető... szerethető!
LEMEZ. Az elvárásokkal volt a probléma. Tulajdonképpen nem igazán tudtam ugyanis elképzelni, hogy ez a srác szignifikánsan mást csináljon egyedül, mint amit csinált az MCR frontembereként. Érthető tehát (és abszolút jó stratégia), hogy a lemez rögtön egyértelművé teszi (legalábbis nekem azonnal ez jött le), hogy ez nem egy szólóban született MCR album: ezek (majdnem) mind sokkal jobb, izgalmasabb, relevánsabb dalok, mint a néhai emós banda bármelyik száma, amit ismerek. A világ törvényei alapján ugyanis - próbálom megfejteni a rejtélyt - nyilván nem csak én öregszem, hanem Gerard Way is, öregebben és önállóan pedig nagyon helyesen épp azokat a nevetséges dolgokat kezdi elhagyni, amik annyira blőddé és komolytalanná tették az MCR-t annak idején. Az eltúlzott drámaiság, az alkalmi mjuzikeles és színpadias íz azért itt-ott még mindig érezhető, de - hála istennek! - nyomtalanul eltűntek a Queent majmoló és teljesen fölösleges gitárszólók, a torzítások már nem egy elbaszott gyerekkorú AC/DC-t idéznek, hanem vadítóan mocskosak és zajosak (a minőségi fuzz-pedálok előnyei ugyebár), az egész lemez pedig tele van hülye gerjedésekkel, véletlenszerű sikálásokkal és disszonáns gitárszőnyegekkel. Mi a franc?
Sokkal szimpatikusabb az egész produkciós oldal is. Míg az MCR nekem mindig "overproduced" volt egy kicsit (túl tiszta és steril volt minden, Way kissé nyivákolós, általában Billy Corganre, csendesebb pillanatokban néha egyenesen Jackóra emlékeztető hangja (például itt) mindig nagyon előre volt tolva a zenéhez képest), a Hesitant Alien ezzel szemben sokkal elnagyoltabb, helyenként egészen lo-fi jellegzetességet mutat (bár nyilvánvalóan nem az), az ének pedig végre tök szépen belesimul a zenébe, a jó néhányszor rápakolt egészséges torzításról már nem is beszélve. Nincs mit tenni, ez eddig elég kúl.
Az indításon persze rengeteg múlik - a lemez el nem kötelezett, a címhez hasonlóan még idegenkedő és habozó hallgatói (na meg azok, akik még hallgatnak lemezeket egyben) akarva-akaratlanul is ez alapján döntik el, hogy továbbmennek, vagy inkább kedvetlenül visszatáncolnak az egésztől. Magamat ismerve elég keményszívű ítész szoktam lenni ebből a szempontból, ez esetben a 'The Bureau' azonban tökéletesen felkeltette az érdeklődésemet. Elbaszott basszus, elektromos orgona (vagy azt imitáló gitár?), súlyos, tompa dobok... az ének kirobbanó, kellően vad és végre nincs pofátlanul az arcomba tolva... nocsak, nocsak... mi lesz ebből? - kérdezem immár eléggé felcsigázva. Hát lesz belőle egy csomó minden. Lesz itt menetelős feelgood fuzz-himnusz ('No Shows'), lesz zongorás, színpadiasan monologizáló, bájos ballada ('Brother'), lesz sok gerjedés, zaj, majd egy lehengerlően beteg, súlyos, piszkos és fergeteges kombó a 'Zero Zero' és a 'Juarez' kettősével (amiről eszembe jut, milyen apró kis dolgok is elegek ahhoz, hogy egyes dalok azonnal beférkőzzenek az ember bizalmába: a mai napig nem tudok úszni, így az amúgy is zseniális "I can't swim, don't rub it in" kezdősor azonnal megnyer magának). Bár a lemez ezek után érezhetően meginog egy kicsit, igazán nagy tragédiának csak az amúgy is elég rossz 'How It's Going to Be' egyenesen borzalmas (!) szintiszólója bizonyul; még ha poénnak szánták is, ez egy nagyon rossz és ízléstelen vicc. Way hangja mindettől függetlenül végig erős és határozott, no meg mintha kicsit vissza is vett volna az MCR-ben olyan idegesítő affektálásaiból. Pálfordulásról mondjuk semmiképp nincs szó, az ének végig abszolút tipikus és felismerhető (mondjuk nekem sosem azzal volt a legnagyobb bajom az MCR kapcsán). Szolid kis lemez ez, na, az elejétől a végéig.
KIEMELENDŐ. 'No Shows' (remek lüktetés, dinamikus, zajos, a kásás gitárok és a szóló-szerűségek egyszerűen gyönyörűek) ; 'Brother' (talán a legfülbemászóbb dallam a lemezen, a zongora és a kissé patetikus hangvétel pont kellően provokatív és bájos ahhoz, hogy még nagyon szórakoztató legyen) ; 'Juarez' (teljes káosz, totális őrület és delirium tremens, mint egy fék nélküli kocsi egy hegyről lefelé) ; 'Get the Gang Together' (szuper indítás, elektronikus zajok, talán a korong legszexibb darabja).
LEÜTÉS. Összességében - surprise, surprise - hatalmas meglepetés ez az album, hatalmas pozitív meglepetés. Tipikusan hallgattatja magát és mindent megcsinál, amit egy jó értelemben vett "különc" pop-rock albumnak kell: kellően változatos, ragályosan dallamos, lendületes, a tetejébe pedig az apró részleteknek és a totális hangszerelési hülyeségeknek köszönhetően nagyon kúl és edgy karaktere van. Attitűdjében persze kissé naiv, romantikus és várhatóan felszínes, a szövegek sem törnek meghódíthatatlan filozófiai magasságokba, de úgy érzem, az itt abszolút nem is elvárás. A Hesitant Alien a 2015-ös év eddigi legnagyobb slágerlemeze számomora - minden hallgatással jobban tetszik, ami általában nagyon jó jel, főleg, hogy önkéntelenül is visszatérésre készteti az embert.
Persze az is lehet - és az lenne csak az igazi poén! - hogy mindezt csak álmodom, igazából pedig egy 15 éves emós kiscsaj vagyok 2006-ból, aki előbb rosszul lett a másfél liter tablettás bortól, majd halkan elszunnyadt a helyi rock klub lépcsőjén szombat hajnalban. LOL.