Kiszűrődő zenék a hatajtós hálószobából.


2015. január 23. 15:56 - Brus Nagy

The Wooden Birds - Magnolia (LP, 2009)

the_wooden_birds_magnolia.jpgFELÜTÉS. Bár a Foo Fighters-t a mai napig nem sikerült megszeretnem, Dave Grohl régi és újabb megnyilvánulásai általában mégis borzasztóan szimpatikusan és inspirálóan hatnak rám, főleg az, ahogyan az X Faktort, a Voice-t és a többi hasonló förmedvényt kritizálja és teszi nevetségessé, meglepő módon a legkevésbé sem alpári, "tipikus rocksztáros" stílusban, hanem logikusan, okosan és abszolút találóan. "Ki mondja (mondhatja) meg egyáltalán, hogy milyen egy jó hang? Az X Faktor? A Voice? Mit mondott volna Christina Aguilera, ha Bob Dylan áll előtte a színpadon? Esélye sem lett volna." Node hogy is jön Dave Grohl és a Foo Fighters a Wooden Birds 2009-es debütáló nagylemezéhez? Hát pont így: a Magnoliát hallgatva mindig elgondolkodom rajta, hogy egy tehetségkutató (bármiféle) vajon mit tudna ezzel a zenével, vagy úgy általában a csendes, akusztikus és a klimaktikus/patetikus térdrezuhanásokat tudatosan kerülő zenével kezdeni? Valószínűleg semmit, jobban mondva érthetetlennek, vagy legalábbis értékelhetetlennek tartaná, ami mögött többnyire persze a "nagy volumenben eladhatatlan" csodásan corporate érve húzódna meg. Vicces, hogy például Mike Oldfieldet is épp erre hivatkozva küldte el minden kiadó a francba a Tubular Bells-szel a hetvenes évek elején, hogy azután végül a Virgin első (!) hivatalos kiadványaként a világ egyik legsikeresebb és legtöbb pénzt hozó lemezévé váljon kb. egy éven belül. Ennyit tehát a vállalati érzékenységről, faith in humanity restored.

Mindezen kérdések és analógiák lefuttatása után pedig általában az jut eszembe, hogy függetlenül a hipotetikus tehetségkutatók reakcióitól és minden "klasszikus elvárástól", amit egy zene felé támasztani lehet, milyen hihetetlen módon szeretem én ezeket a számokat és ezt az albumot úgy egészben, no meg hogy milyen hihetetlen módon szerethető is tulajdonképpen ez a lemez szinte már puszta természetéből adódóan.

EREDET. Pályafutásom a Wooden Birds-szel valamikor 2011 tavaszán kezdődött, pontosan már nem is emlékszem, hogy hogyan. Sok budapesti emlék jön elő (akkor épp ott laktam), Szeged-Pest vonat(k)ozások, szép idő, aztán esős, viharos, de friss tavasz, ilyesmik. Épp azon törtem a fejem, hogy Szegedre visszajőve milyen zenét is kezdjek majd csinálni a többiekkel, amely igencsak kemény dilemmának bizonyult, a döntésben pedig a Magnolia egész biztosan komoly szerepet játszott. "Ha nem is pont ilyet, de elsődlegesen akusztikus zenét szeretnék játszani - gondoltam magamban hazafelé zötyögve a síneken valahol Kiskunfélegyháza után - ehhez már csak egy rendes akusztikus gitár, no meg egy kis kitartás és kísérletezés hiányzik!" Azokban a hetekben aztán persze szép lassan feltérképeztem az Andrew Kenny-vezette zenekar múltját a korábban feloszlott American Analog Set-ből kinőve, ami azóta szintén nagy kedvencemmé vált, bár esztétikájában kicsit repetitívebb, experimentálisabb és elektromosabb a Wooden Birds-nél; a Birds a maga hihetetlen barátságosságával, bájával és bizalmasságot sugárzó hangulatával a tökéletes belépő volt ebbe az egyszerű, csendesen merengő, minimalista világba.

LEMEZ.Magnolia semmiképp sem tartozik az elsőre, másodikra, harmadikra vagy tizedikre letaglózó, vagyis előbb-utóbb "beérő" lemezek közé. A letaglózás teljesen rossz szó rá, hiszen az album mind a 12 dala ugyanarra a nagyon halk, letisztult és teljesen egységes hangzásra épül, amit már a nyitó 'False Alarm' is gyönyörűen felvezet, vagyis ha az nem tetszik, kb. fölösleges is tovább pörgetni a korongot. A hangszerelés sosem merészkedik messzire a nyitó dalétól ugyanis, teljesen tudatos döntésként végig megmarad a halk akusztikus gitárnál, a nagyon tompa, szinte klasszikus ritmushangszerként használt basszusnál, a csörgőknél, a tremolós szólógitárnál illetve Andrew Kenny szinte suttogó, halk, de mégis izgalmas énekénél, kiegészülve a gyönyörűen vokálozó (és gitározó) Leslie Sissonnal. Az összhatás számomra az általános zenei visszafogottság, lefojtottság ellenére (vagy éppen azért) egészen lenyűgöző: itt egy lemez, ami azzal vesz le a lábamról, hogy teljesen mellőzi a teátrális, ezerszer hallott és tök olcsó hangszerelési fordulatokat és az album teljes ideje alatt egy önmagával tökéletesen tisztában lévő és megbékélt hangzáson belül kószál erre-arra, közben pedig nem görcsöl az ég világon semmin, inkább szép komótosan, szellemesen és szellősen barangolja be a saját maga által teremtett piciny zenei bolygócskát. A bolygó persze nagyon picike, a dalokat pedig csak halkan szabad játszani, nehogy felébredjenek a többiek a szomszédos kontinenseken.

A Magnolia esetében a dalstruktúrák azok, amik a leginkább ragaszkodnak a klasszikus formulákhoz, ami által a lemez már elsőre is ismerős terepként hat. Az American Analog Set hosszú, elnyújtott kísérletezései után Kenny itt abszolút moderálja magát és a leghosszabb dalt is elnyisszantja a negyedik perc után, ami az ezekhez hasonló, bonyodalom nélküli és egyenes ál-folk számoknál teljesen indokolt is. A varázs - mint korábban is kiemelni bátorkodtam - továbbra is a hangszerelés lehető legjobb értelemben vett barátságos földhözragadtságának érdeme, ami egy csomó esetben egészen olyan, mintha minden dal egy régi családi kúria poros padlásteréből szűrődne ki a gyerekek délutáni alvásideje alatt ("Quiet 'cause the kids are barely waking up" - 'Believe in Love'). A szövegek is sokszor megmaradnak a családi, romantikus és egyéb hasonszőrű témák enyhén nyomasztó, szomorkás leírásánál, a megszokottnál azonban általában izgalmasabb, furább képeket festenek: hallunk itt többek között kórházhoz hasonlatos bezártságról ('The Other One'), félénk testvérekről ('Sugar'), a beszélőt kísértő, az egész világra haragvó lányokról ('Hailey'), emelkedett, de mégis torokszorító honvágyról ('Hometown Fantasy') és végtelenül bájos gyerekkori szerelmekről ('Seven Seventeen'). Érdekes, hogy sok helyen a zene csendességéhez és az ének suttogósságához mérten maguk a szövegek is elég titokzatosak, ráadusul nem egyszer maguk is szóvá teszik, kultiválják, indokolják ugyanezt a visszafogottságot ("Quiet 'cause your voice can crack, it's breakin' up" - 'Believe in Love'). Mintha nyitott ajtó mellett súgnánk titkokat a legjobb barátunk/barátnőnk fülébe egy éjjel a nyári szünetben.

wb2.jpgEsztétikailag mindig borzasztóan érdekesnek találtam a direkt csendes, direkt komoly(abb) figyelmet igénylő, hangulatfestős-titokzatos zenéket és zenekarokat, többek között pont azért, mert tudatosan kirángatnak az amúgy általánosan mindenhonnan ömlő, ingertúltengéses, hangos és hivalkodó zenék közegéből - azon zenék közül elsősorban, amelyek folyamatosan próbálják önmagukat standardként beállítani és elfogadtatni, mintha a hangos lenne az alap, a halk pedig a fura, az ettől eltérő, a nem egészen normális. Nem kell sok hozzá persze, hogy közelebbről vizsgálva rájöjjünk, ennek sokszor mennyire épp az ellenkezője igaz! Erősített elektromos gitárokról például legjobb esetben 50-60 éve beszélhetünk, a kristálytiszta keverés, a kompresszió, a loudness war pedig mindössze 20-30 éves. Persze az épp ma 20-30 éves generáció (a tizenévesekről már nem is beszélve) abszolút ehhez - a hangoshoz - van szokva, aminek alapján például egészen biztos vagyok benne, hogy egy átlagos rádiózenén, kötelező gimis pop-rockon és/vagy X Faktoron felnőtt rétegnek a Magnolia szinte meg sem ütné az ingerküszöbét, illetve abszolút újdonságként, furcsaságként hatna: "Ilyet is lehet csinálni? Mi is ez tulajdonképpen?" - kérdezhetnék saját értékrendszerük alapján teljesen jogosan. No de még mennyire, hogy lehet ilyet is csinálni, és bár nyilván az én zenei műveletlenségemet mutatja, ez a lemez, ez a hangzás és az egész koncepció első hallásra számomra is egy nagy-nagy szippantásnyi friss, hideg levegővel ért fel, még úgy is, hogy akusztikus és csendes(ebb) zenét már akkoriban is szisztematikusan hallgattam, így alapvetően nem kellett volna ennyire meglepő(en kimagasló, emlékezetes) hatással lennie. Mindenesetre azzal volt, a varázs pedig mindezidáig nem igen látszik alábbhagyni.

A fent taglalt bemutatkozás után a zenekar 2011-ben kihozta a Two Matchsticks névre keresztelt második lemezét, ami bár nagy örömömre eszenciájában abszolút hű maradt a Magnolia hagyományaihoz, egy kicsit kevésbé volt sötét, nomeg egy hangyányit "slágeresebben" és kicsit talán szétszórtabban hozta annak nagyon fura, egyszerre kedves és titokzatos hangulatát (szemben a teljesen egységes debütáló albummal). Remek és nagyon eltalált lemez az is, a szívemhez egy hajszálnyival mégis a Magnolia áll közelebb, részben talán a felfedezés csodás emlékei miatt. A következő follow-up sajnos azóta is - immár négy éve - várat magára, őszintén reméljük, hogy csak azért, mert igazán jó munkához tényleg idő kell.

KIEMELENDŐ. 'Sugar' (a lemez legfülbemászóbb, legtitokzatosabb és legfurább dala; a basszus és a dob bejövetelétől egészen zseniális) ; 'Hailey' (csontminimál, a versszakok suttogós feszültségét gyönyörűen emeli fel a szöveg nélküli refrén, plusz itt hallható a lemez legjobb tremolós gitárszólója - az abszolút kedvenc dalom az albumon) ; 'Hometown Fantasy' (nyúlfarknyi, merengős-vágyakozós honvágyhimnusz) ; 'Seven Seventeen' (mosolyogtatóan bájos és őszinte sztori, plátói szerelem szigorúan pedofília nélkül).

LEÜTÉS. A Wooden Birds legénysége minden kétséget kizáróan a saját szabályai szerint játszik és szemmel láthatóan (vagy épp füllel hallhatóan) remekül is érzik így magukat. A Magnolia egy kiemelkedő(en) minimál és egyben csodálatosan karakteres hangulatlemez, ami szerény véleményem szerint az akusztikus, csendes gitárzene, a halk, dallamos ének(beszéd) valamint az egyszerű, játékos dalstruktúrák hagyományainak legjavát gyúrja össze. Könnyednek álcázott, de semmiképp sem komolytalan, csendes, de egyáltalán nem jelentéktelen, sőt, épp fordítva: azzal hívja fel magára igazán a figyelmet és azzal hat a leginkább, hogy nem ordítja le az ember fejét, ahogy azt a kortárs zenétől általában megszokhatta és nem is szellemeskedik görcsösen, mint az örökké meghatározhatatlan 'alternatív' szcéna. A Magnolia amellett, hogy negyven percre leültet és hangulatával teljesen bekebelez, kikapcsol és feltölt, közben még arról is meggyőz (már ha erre szükség lenne), hogy magára valamit is adó zenekar - Dave Grohl eszmefuttatásából is következően - nem megy tehetségkutatóba. Ez pedig hatalmas tanulság.

Szólj hozzá!
2014. szeptember 29. 10:00 - Brus Nagy

Princess Chelsea - We're So Lost (Single, 2013)

we're so lost.jpgFELÜTÉS. Az új-zélandi Chelsea Nikkel (vagyis Princess Chelsea) tagadhatatlanul az egyik legérdekesebb, legfurább és legeredetibb zenei jelenség, akivel az elmúlt pár évben összehozott a zenei Sors, amiért mellesleg külön hálás is vagyok neki. A 2011-es Lil' Golden Book szinte minden száma nagyon-nagyon szórakoztató, ravasz és intelligens volt, ugyanakkor elképesztő tehetséggel zavarta össze az embert azzal kapcsolatban, hogy ez az egészen zongoracentrikus, mechanikus, gyerekmondókákat imitáló koncepció igazából mennyire komoly vagy épp nem az, illetve hogy maga Chelsea (a valós személy és a karakter egyaránt) valójában tényleg egy ártatlan, klasszikus menüetteken és '80-as évekbeli szintipopon felnőtt kislány, vagy sokkal inkább egy perverz, pszichopata (zenei) sorozatgyilkos (elég izgalmas alteregók). Nagy-nagy élmény volt azóta kétszer is látni/hallani élőben, ráadásul személyesen is találkozni és röviden beszélni vele, amely élményeim alapján mindkét fenti magyarázatban látok némi igazságot (talán a játékos/baljós 'Ice Reign' példázza az élményt leginkább). Amúgy mindkét alkalommal nagyon kedves volt és egyszer sem késelt meg rezzenéstelen tekintettel.

DAL. A 'We're So Lost' single tulajdonképpen a már nagyon várt, második Princess Chelsea nagylemez, a The Great Cybernetic Depression előfutára, és már 2013-ban megjelent annak ellenére, hogy maga a lemez (előreláthatólag) csak 2015-ben jön majd ki. Én magam pár hónappal ezelőtt akadtam rá, épp friss infókat keresve az új lemezről; rövidesen aztán azt is megtudtam, hogy igazából egy feldolgozásról van szó, a dal pedig eredetileg a szintén új-zélandi Voom azonos című (és azonosan király) lo-fi, akusztikus gitározós száma (itt). A feldolgozás ténye és aktusa számomra persze mindig azonnal érdekesebbé teszi a dolgokat, külön öröm tehát, hogy az eredeti mellé rakva a Princess Chelsea-verzió két szempontból is kiváló. Egyrészt iskolapéldája a "jó feldolgozásnak", mivel képes stílusokat átívelően is megőrizni az eredeti teljes "érzelmi hatóanyagát", másrészt egy az egyben a saját képére formálja azt és (ebben az esetben) saját elektronikus eszköztárával és megoldásaival tovább mélyíti és élezi a dalban feszülő igencsak komoly konfliktust és bizonytalan szorongást. Ha a 2014-es The Great Cybernetic Depression a beharangozottaknak megfelelően a technológia fejlődéséből következő társadalmi és individuális elidegenedésről szóló űropera lesz (!!!), akkor a 'We're So Lost' valóban remek előfutár-választás: a maga csilingelő, hideg, de mégis áhitatos akkordbontásaival, robotszerű, visszhangban úszó vokáleffektjével a refrénben nagyszerűen megadja a kellő alaphangot.

A szépség/kétségbeesés ennyire kettős és leheletfinom zenei elegye megint csak az arányok és ellentétek játékán alapul: ez a rideg, űrszerű, távoli és mechanikus hangszerelés pont önmagát, az elidegenedést, a ridegséget, az egyre növekvő távolságot és azt a hatalmas űrt gyászolja, amit zeneileg oly meggyőzően személyesít meg - gyászolja, vagy talán inkább rádöbben, első alkalommal szembesül vele annak baljós és totális teljességében. A dallam és a hullámzó, steril hangszerelés által felépített elidegenedési szimbólumra ezután csodásan lényegretörő egyszerűséggel reflektál a szöveg ("There's so much we're in danger of losig: we're so lost, we're in danger"), bár ez az aspektus nyilván elsősorban az eredeti dal és a szövegíró érdeme (ez a sor mellesleg a lehető legkeményebb, legtökéletesebb sűrűségére és érzelmi súlyára redukálja a dalban jelenlévő "fenyegetettség" érzését.) Tulajdonképpen az egész refrén, a maga egyre emelkedő és kitartott hangjaival a visszafordíthatatlan rádöbbenés pillanatát festi le; hirtelen összeáll a kép, elpattan a látszólag kilátástalan helyzet (legyen az bármi is) iszonyatos súlyát tartó fémkábel, te meg ott találod magad a 16 tonnás üllő alatt. És hogy mi a legfurább? Hát az, ahogy az egész ezzel együtt is, sőt, emiatt is lenyűgözően szép marad, ami persze már tulajdonképpen zene- és művészetfilozófiai kérdés; hogyan képes a zene (a művészet) a kétségbeesés, az összeomlás esszenciális érzését ilyen elválaszthatatlanul és egymást erősítően összekapcsolni a katartikussal, a felszabadítóval és éppen ezáltal a reménytelivel, ami az utolsó akkordokban varázsütésre fel is oldja a felépített feszültséget?

LEÜTÉS. Egész biztosan fogok majd írni a The Great Cybernetic Depression-ról, ha végre megjelenik (a 'We're So Lost' is valószínűleg más, pontosabb értelmezést kap majd a teljes űropera (!!!) kontextusában), a dal viszont - úgy érzem - önmagában is kiválóan megállja a helyét. A minden irányból üvöltő, teljesen üres, tartalom, súly és gondolat nélküli popdalok kereszttüzében ez a szám minden feszültségével, melankóliájával és fájdalmasan valódi kétségbeesésével tényleg egy korty tiszta ginnel ér fel (jéggel és citrommal), továbbra is remekül alkalmazva a Lil' Golden Book-ról ismert Princess Chelsea-eszköztárat és trademark hangzást, amelyek megszokottan eredetivé, egyszerre súlyossá és felemelővé teszik a dalt, ezúttal nagyon is aktuális, személyes és társadalmi félelmekkel nézve farkasszemet. Mert a sima sarokban rettegésnél az azért sokkal jobb.

Szólj hozzá!
2014. szeptember 25. 13:04 - Brus Nagy

Stendeck - Scintilla (LP, 2011)

Stendeck-Scintilla.jpgFELÜTÉS. Nyolc-tíz évvel ezelőtt valószínűleg nagyon mérges lettem volna magamra, hogy ilyeneket írok/mondok, mára azonban teljes mellszélességgel merem állítani, hogy az elektronikus zene pontosan ugyanolyan eséllyel termel ki hallgathatatlan szemetet és lenyűgöző drágaköveket, mint bármelyik másik zenei stílus. There, I said it. Az már persze más dolog, hogy én magam ezen felismerés birtokában is csupán az elektronikai színtér egy nagyon-nagyon picike szeletét ismerem, klasszikus értelemben véve pedig még kevesebb képviselőjét "szeretem" annyira, hogy komplett lemezeket is képes legyek meghallgatni tőlük, neadjisten többször, tudatosan odafigyelve is. A svájci Stendeck ezen kevesek egyike (mondjuk a Boards of Canada, Burial, Moby és a Holy Fuck mellett, bár ez utóbbi kettő már semmiképp sem fér bele a "standard elektronikus zene" skatulyájába).

EREDET. Emlékszem, még fent laktam Pesten 2011 tavaszán, amikor (már nem is tudom, pontosan mi kapcsán) elkezdtem Stendeck számokat hallgatni a jó öreg Youtube-on; talán a szintén akkoriban fellángoló Postal Service imádatommal lehetett kapcsolatban a dolog, azon a télen fedeztem fel ugyanis Ben Gibbard és Jimmy Tamborello duóját, akik megmutatták, milyen elképesztően jó, izgalmas és tényleg működő dolgokat lehet kezdeni az elektronikus eszköztárral, ha okosan és kreatívan bánik vele az ember. Tulajdonképpen az egész "elektronikus zenei attitűd" új volt ekkor még számomra, a hirtelen nagyon sok pozitív élménnyel társuló újdonság pedig érthető módon felébresztette a "gimme-gimme more" ösztönét. Egyre mélyebbre és mélyebbre merészkedtem hát az elektronikus zenei ruhásszekrénybe, és asszem a tény, hogy Stendecknél kötöttem ki, kellőképpen bizonyítja is ezt.

LEMEZ. Általában önmagamat is egy fura, félig élő és lélegző, félig mechanikus, komoly pszichológiai problémákkal küzködő koboldnak érzem (kb. tényleg), mikor az újabb és újabb hallgatások után minden szempontból lenyűgözőnek és mélységesen kifejezőnek találom a 2011-es Scintillát. Hisz nem szoktam én az ilyesmit szeretni, sok szempontból ijesztő is tehát, amikor felismerem magamban, hogy mennyire élvezem az indusztriális, metsző, sokszor teljességgel jéghideg és mechanikus zakatolást, ami végigvonul az egész lemezen és tulajdonképpen az egész projekt vasszerkezetét adja. Ugyanígy nem vagyok azonban hozzászokva ahhoz sem - veszem észre hirtelen - hogy az efféle teljesen steril, ipari, rádióhangolási zajokra emlékeztető ritmusok ennyire meglepően felemelő, harmonikus és a háttérből elő-előtörő, amúgy békésen úszkáló dallamszőnyegekkel váltakoznak: az egész egyszerre borzasztóan nyomasztó és reményteljesen biztató. Talán épp az arányokon van itt a hangsúly: sosem hallottam még teljesen digitális-szintetikus-elektronikus zenét, ami ennyire jól találta volna el az arányt a kőkemény indusztriális beatek és a teljesen organikusan emelkedő/visszahúzódó, vágyakozó és merengő dallamhullámok között, pedig - mint hallom - mennyire elképesztően jó is ez! Igazából egyik oldal sem veszi át a teljes dominanciát (nyomasztó beatek - felelmelő dallamszőnyegek), csak egyszerűen egymásnak adják a stafétabotot folyamatosan, aztán összecsavarodnak, áthajlanak egymásba és állandó jelleggel díszítik, kiegészítik, emelik fel a másikat, gyönyörűen előzve meg ezzel, hogy az egész ellaposodjon, túlontúl kiszámítható vagy egyenesen dögunalmas legyen (ami ugyebár az elektronikus zene egyik nagy-nagy rákfenéje és csapdája). Ezek miatt a Scintilla (és általában Stendeck munkássága) nekem egy nagyon kétes kimenetelű űrutazáshoz hasonlít: kilőve érzem magam egy rakétában; hihetetlen veszélyek, folyamatos félelmek és fenyegetések közepette utazom keresztül a Naprendszeren, közben viszont kinézhetek az ablakon és láthatom kívülről a Földet, a Holdat, a Szaturnusz gyűrűit és a Jupiter vörös szemét... A Scintilla összhatása bennem mindig valahogy így képződik le. (Nem véletlenül lennék csillagász, ha okosabbnak születtem volna.)

Technikailag persze egy végletekig kifinomult lemezről van szó, ami mellett lehetetlen szó nélkül elmenni. A legfeltűnőbb faktor ebben talán a sokszor már-már követhetetlen, szinte csak a tudatalatti szintjén regisztrálható zajokból összerakott ütemezés az egyes számokban - megszámlálhatatlan rétegben, minden oldalról, minden elképzelhető hangerővel és intenzitással jönnek a mechanikus és interferenciától torzított "dobok", amik bár eleinte a kelleténél tűnhetnek kicsit agresszívebbnek, rövid időn belül megszokhatók és meglepő "aha élménnyel" párosulva a helyükre kerülnek. El sem tudom képzelni, mennyi munka van a lemez produkciós oldala mögött, de az egész anyag kegyetlen pontosságát és mérnöki kiszámoltságát egy agyműtétnél elvárt precizitáshoz tudnám csak hasonlítani.

Az egész lemez esztétikájához ezen zenei elemek, eszközök és arányok mellett elengedhetetlenül hozzátartoznak (hozzátartozni látszanak) továbbá a nagyon hülye, hosszú és elképesztően specifikus képeket festő számcímek, ami nekem a kezdetektől fogva nagyon szimpatikus volt Stendeck zenei filozófiájában. Vannak persze kissé giccsesebb választásai is ('Voiceless Wishes Flicker in the Shattered Mist'), de túlnyomó többségben teljesen random(nak tűnő) elképzelések ezek, amelyek érdekes módon nem leszűkítik a dalok értelmezését (túlzottan a befogadó szájába rágva az alkotó elképzeléseit), hanem egy borzasztóan érdekes, elgondolkodtató "háttérképet" festenek fel a számok által felépített falakra ('That Foolish Fascination of a Ghost Light Collector' ; 'Thieves of Watercolor Memories' ; 'Six-door Bedroom' ; 'Last Night an Angel Fell on a Motorway'). A címekkel való tudatos játék az instrumentális zenében amúgy is különösen fontos, a Scintillán pedig tökéletesen működik is a zene még inkább misztikussá, megfoghatatlanná varázslásának eszközeként.

KIEMELENDŐ. 'Catch the Midnight Girl' (intelligens, izgalmas, feszes, upbeat elektronika) ; 'Run Amok (Against Time Rebels) (szépségesen fenyegető) ; 'Learning How to Walk Through Walls' (a lemez 'elhagyatottságérzetét' és hangulati összetettségét talán a legszebben átadó szám, indusztriális, súlyos, a dallam mégis csodásan felemelő); 'Last Night an Angel Fell on a Motorway' (üdítő zongoradarab, ambient viharfelhő-nézegetés a lemez utolsó, nagyívű felvonása előtt).

LEÜTÉS. Bár biztos vagyok benne, hogy a Scintilla sokak ízlésével nem, vagy csak komoly nehézségek árán egyeztethető össze, én az elmúlt években újra és újra visszatértem hozzá, ha egy elképzelt űrutazásra vagy egy urbánus, indusztriális, lepukkant gyárépületekkel és égig magasodó toronyházakkal szegélyezett magányos sétára vágytam; épp egy ilyen alkalommal jöttem rá nemrégiben (lásd: a Six-door bedroom első bejegyzését), hogy nekem sok szempontból ez a lemez képviseli a tökéletes elektronikát: okos, sötét, izgalmas, veszélyesen gyönyörű és valamilyen gépies, hideg, perverz módon elképesztően romantikus (a produkciós oldala, konzisztens minősége és technikai megvalósítása pedig egyenesen lenyűgöző). Hangulat persze kell hozzá, ez tagadhatatlan - node mihez nem?

Szólj hozzá!
Kiszűrődő zenék a hatajtós hálószobából.
süti beállítások módosítása