FELÜTÉS. Az elmúlt 6-7 év egyik legmarkánsabb zenei trendje az volt, hogy kezdtem egyre inkább unni és nem szeretni a "klasszikus" rockzenekarokat - persze lehet, hogy ti észre sem vettétek mindezt, pedig gyakran kiült a homlokomra bizony-bizony. "Klasszikus" alatt itt persze nem feltétlenül a hangerőt, a torzított gitárokat, a gyomrozós basszust vagy a füstöt és lábdobot értem, sokkal inkább az olyan rockzenét, ami abszolút érintetlenül hagyja ezen alkotóelemek mindegyikét, hogy aztán az "eredeti, hamisítatlan, vagány rakkendroll" autentikusan csengő vezényszavai mögé bújva tulajdonképpen csak lusta, elképzeléstelen és dögunalmas kisiparos kolbászfesztiváli néphangulatot gerjesszen évről-évre. Mert az nem igazán szép és nem is igazán jó (ugye?), mi pedig sokkal inkább szeretjük az igazán szépet és az igazán jót, az izgalmasat és a furát (ugye-ugye!). Persze minderre logikusan csak úgy jöhet rá az ember, ha megismeri a fentiek ellenében ringbe szálló alternatíva képviselőit (természetesen NEM az "alternatív zenére" gondolok, amely máig egy abszolút értelmezhetetlen és ürességtől kongó fogalom), és folyamatosan olyan zenekarok, dalok és projektek után kutat, amelyek képesek valóban átrendezni egy kicsit a rakkendroll "klasszikus" sémáit és alkotóelemeit, tegyék azt hülye hangszerekkel, szokatlan dalstruktúrákkal, szövegekkel, effektekkel vagy igazából bármi mással, ami egy kicsit is sajátos karaktert képes adni az amúgy "klasszikus" forrásból táplálkozó ötleteknek. Itt pedig már teljesen jó helyen is vagyunk, hisz az elmúlt pár évre visszatekintve a Public Service Broadcasting volt az a zenekar, amelyik mindezt a legtökéletesebben bebizonyította a számomra, nem egyszer szimbolikus örömkönnyeket csalva a szemembe. Szeretnék hát beszélni róluk meg a lemezeikről egy kicsit, mert megérdemlik.

EREDET. A 2014-es év sok szempontból életem eddigi legaktívabb zenei éve volt mind fülhegyezési mind pedig irreleváns slágergyártási szempontból [önmagára relatíve büszkén bólogat]. Az egyenlet zenehallgatási oldalába természetesen mindig beletartozik az új benyomások, érdekességek, inspirációk szorgos felkutatása, ami a tavalyi év elején teljesen váratlanul zenei látóterem fókuszpontjába varázsolta az angol Public Service Broadcastingot, két fura londoni srác, J. Willgoose, Esq. (?) és Wrigglesworth (?!) arányosan furcsa és nem mindennapi zenei projektjét. Először persze nem nagyon értettem, miről is van itt szó, miért hagyták bekapcsolva felvétel közben a TV-t például, illetve miért ajnározza őket annyira az egyik kedvenc, zenei ízlés terén leginkább megbízható rádióm, a KEXP Seattle. Rövidesen aztán a 'Spitfire' című single egy valódi Spitfire vadászgép meggyőzőerejével oszlatta el a kezdeti értetlenségemet. Gyors kutatómunka után már szólt is a teljes debütáló lemez, az Inform Educate Entertain, amely ellentmondást nem tűrően, vérpezsdítő és izgalmas módon mutatta be a zenekar koncepcióját: a számok mind eredeti instrumentális kompozíciókra épülnek, éneksávok helyett azonban a zenekar a '40-es, '50-es és '60-as évek Angliájának propaganda- és egyéb reklámfilmjeiből, valamint rádió- és TV-beszédekből ollóz össze hangmintákat, így alkotva 3-4 perces, jobb kifejezés híján afféle "kultúrretro-kollázsokat". Mekkora ötlet! Az első lemez lenyűgöző változatossága és ötletessége nagyjából instant rajongóvá is tett, a 2015-ös folytatást pedig annak kb. fél évvel ezelőtti bejelentésétől kezdve határozottan tűkön ülve vártam. A személyemben nem is olyan mélyen rejtőző space nerd és a "ha okosabb lennék, csillagász lennék" srác orra előtt csak újabb mézesmadzag volt az album tervezett címének bejelentése és az abból levonható, sokat sejtető következtetések: Public Service Broadcasting - The Race for Space.

LEMEZ. Február végén fel is virradt a nagy nap, az új lemez pedig hivatalosan is Föld körüli pályára állt. Az első két-három hallgatás után az egyik legszembetűnőbb és legegyértelműbb befogadói észrevételem a The Race for Space-szel (TRFS; Űrverseny) furcsa mód az volt, hogy igencsak nehezemre esett önmagában, önállóan, a bemutatkozó Inform Educate Entertain (IEE) kontextusán kívül látni és attól függetlenül kezelni. Bár a 'konceptalbum' fogalmát már évtizedek óta ismerjük, a zenei forma, esztétika és a hangmintákra épülő, sokszor azok tartalmára aktívan reflektáló és azokat dramatizáló attitűd a PSB-t valójában egy igazi 'konceptzenekarrá' tette ugyanis, amikből az évek során azért szignifikánsan kevesebbel találkozhattunk (ezért is voltak rögtön borzasztóan szimpatikusak számomra). A PSB, mint konceptzenekar munkássága így tehát még egy létrafokkal érdekesebbé válik, hiszen míg a 2013-as IEE magát a zenekari koncepciót, a hangmintákkal dolgozó, krautrockos esztétikát volt hivatott bemutatni (=konceptalbum a konceptzenekar bemutatására), addig a második lemez már önmagában is egy fix koncepció, egy történelmi folyamat, egy lineáris eseménysorozat körül kering, ami által egy igazi zenetörténelmi csodabogárrá, egy zenei konceptzenekar történelmi konceptalbumává válik. A két lemez összehasonlítása mindezek alapján tehát teljesen jogos, mivel az alapvető zenei elképzelés mindkét korong esetében abszolút (és szándékosan) ugyanaz marad. Az összevetésről azonban később, előbb lássuk magát az Űrversenyt!

A TRFS egységes, átfogó fókusza nem más, mint az 1950-es évektől legalább két évtizeden keresztül tartó hidegháborús űrverseny mérföldköveinek időrendi bemutatása, felrajzolva az emberiség mindeddig legambiciózusabb és leglenyűgözőbb technikai vállalkozásait. A lemez az űr és a Hold meghódításának küldetéséről szóló Kennedy-beszéddel indítva eredeti rádiós és televíziós hangfelvételeket bújtat zenei köntösbe az első orosz műhold pályára állításától ('Sputnik') az első űrhajós világraszóló ünneplésén át ('Gagarin') az Apollo 8 eltűnéséig és felbukkanásáig a Hold mögül ('The Other Side'). A dalok az IEE-hez hasonlóan minden esetben követik a hangminták és szövegek által bemutatott eseményeket, akárcsak egy fura, retrospektív filmzene. A 'The Race for Space' minimalista ünnepélyessége, a 'Sputnik' kissé nyomasztó, sejtelmes de sokat ígérő rádiós zajai, a 'Fire in the Cockpit' gyászos vonósai és az 'E.V.A.' súlytalan lebegése önálló dalokként mind együtt mozognak és lélegeznek a bennük lejátszódó történésekkel, amin keresztül a zenekar a már megszokott módon egy új, végletekig izgalmas és sokszor katartikus szintre emeli a szóban forgó történelmi eseményeket. És ha már valós történelmi pillanatokról beszélünk, nem kevésbé érdekesek a PSB legénységének "politikai" döntései sem: a lemez (nagyon helyesen) egyáltalán nem érezteti a szovjet-amerikai hidegháborús rivalizálást, ugyanakkor az űrverseny diadalmas és árnyékos oldalát egyaránt bemutatja, amikor Jurij Gagarin és Valentina Tereshkova* dicshimnuszai mellett a három amerikai asztronauta életét követelő Apollo 1 szerencsétlenségről is megemlékezik. (*Gagarin az első férfi, Tereshkova pedig az első nő volt a világűrben.)

A TRFS teljes képe persze nem áll össze az első vagy a második hallgatás után (csak később, akkor viszont nagyon). Az album kicsit nehézkes, lassú és feszült indulása jelképezheti akár egy rakéta motorjainak fokozatos bemelegedését, vagy vonatkozhat magára az űrverseny alakulására is: az első lépések mindig bizonytalanabbak a későbbieknél. A Sputnik ritmizált rádiós pittyegései után Gagarin jóvoltából a lemez is magasabb sebességre kapcsol, tetőpontjához pedig - ahogy az emberi űrutazás történetének napjainkig leírt íve is - a Holddal érkezik el: a 'The Other Side' egyértelműen az album legkatartikusabb és legfelemelőbb darabja, amely az Apollo 8 Hold körüli pályára állását követi végig egy hat percbe sűrített tudományos thrillerhez hasonlatosan. Mindezek után még kapunk egy - meglepő módon - kivehető hangminták nélküli, megható és súlytalan űrsétát a Smoke Fairies vendégszereplésével valamint egy lüktető, lelkesítő és diadalmas kalandot az első Holdra szállást irányító csapattal a zseniális 'Go!'-ban. A lemez tehát egy lineáris, tematikus, hatásosan dramatizált űrutazásra invitálja a hallgatót, hangulatában pedig a témához méltóan végig a diadal és a kockázat, a "milyen hihetetlenül aprócskák, egyben mégis milyen csodálatra méltóan hatalmasak vagyunk" ambivalens érzései között egyensúlyoz.

ZENE: Az önálló méltatás után jöjjön hát a beígért összehasonlítás és szőrszálhasogatás. Zeneileg talán ugyanis még nehezebb elválasztani a TRFS-t az IEE-től, már csak a fent kifejtett alaptétel miatt is: a két lemez zenei koncepciója és választott eszközkészlete egyértelműen megegyezik, ez pedig mindenképp összevethetővé teszi őket (vagyis akarva-akaratlanul is erre készteti a figyelmes hallgatót). Ha pedig már összehasonlítás, akkor - sajnos vagy nem sajnos - a TRFS bizonyos szempontból érezhetően elmarad az IEE zenei játékosságától, találékonyságától, váratlan fordulataitól és humorától annak ellenére, hogy a debütáló lemezre nem jellemző kohéziós egységet kétségkívül nagyon ügyesen megteremti és átadja. Nagy szerencsénkre azonban koránt sem vészes vagy kiábrándító elmaradásról van itt szó (szó se róla!), csupán a szerző szubjektív szájíze maradt egy leheletnyit fanyar a régen várt Űrverseny megismerése után. És hogy mi mindenben jön ez elő pontosan? Az elektronikus alapok fakóbbnak, kicsit szürkébbnek és általánosan átlagosabbnak tűnnek a korábbiaknál (lásd 'Theme from PSB' kontra 'Sputnik'), a hangszerelés sem kalandozik annyira (az IEE-n többször is zseniális időzítéssel és játékkal feltűnő bendzsó nekem nagyon hiányzik [talán az emelkedett központi témát tenné komolytalanná?], bár vonósok és rézfúvósok azért előjönnek a lemezen, igaz ami igaz). A zenei és tematikus játékosság és humor helyét az Űrversenyen érthető és érezhető módon átveszi a pátosz, az ünnepélyesség és a küldetéstudat, amelyek bár sok esetben remekül működnek a PSB esztétikáján belül, valahogy mégis kevésbé töltik meg azt vagy teszik az TRFS-t az IEE-hez mérhetően szórakoztatóvá és röhejesen kreatívvá. Ugyanígy működik a változatosság kontra egységes fókusz ellentéte is, amely persze újból csak szubjektív preferencia: míg az IEE teljesen kiszámíthatatlanul (és érdekfeszítően) csapongott a témák között (zeneileg és a hangminták tartalmában, azok elmés összeollózásában egyaránt), a TRFS már csak koncepciójánál fogva is megkötött kezekkel indul, belátásom szerint pedig ez nem mindig áll jól neki, nem mindig sül el olyan jól a kezében, mint a egységes téma nélküli csapongás az IEE-nek. Az Űrverseny hangzása összességében sokkal tágasabb és felemelőbb, pozitívan űr-szerű és témájára nézve abszolút reprezentatív, dalai viszont a debütáló lemez hatalmas "slágereitől" ('Spitfire', 'ROYGBIV' és a legcsodásabb 'Everest') emlékezetességben és fülbemászó dallamok tekintetében egy paraszthajszállal mégis elmaradnak.

Semmiképp nem mehetünk el azonban szó nélkül a 2015-ös korong talán legnagyobb érdeme, vagyis a jelen idejű narratív struktúra alkalmazása mellett. Az IEE-vel szemben ugyanis, ami túlnyomóan csak általános tudósításokként, ismeretterjesztő anyagokként használta a különböző hangmintákat, az Űrverseny több dalban is valós idejű történetvezetést alkalmaz valós idejű izgalommal és feszültséggel, ami nyilván az alapvetően remek témaválasztás miatt vált lehetségessé. A hosszú suspense a 'The Other Side' közepén például valóban úgy tud működni, mintha egy különösen körömrágós űr sci-fi egyik epizódját hallgatná/nézné az ember, épp ugyanúgy, ahogy a hallgató a 'Go!' lendületének és pozitív feszültségének közepette is jelen időben, szinte az események részeseként éli át az egyszerre zenei és történelmi izgalmakat. Valahogy talán ennek a két aspektusnak, a dokumentarista szellemnek és a valós idejű történetmesélésnek az arányát kellene egy picivel jobban megtalálni a következő lemezen [ingyenes tanács a PSB-nek, nagyon szívesen].

KIEMELENDŐ: 'The Race for Space' (akárki akármit mond, ez az emelkedett, céltudatos és indokoltan hatásvadász Kennedy-beszéd gyönyörű indítása egy ilyen lemeznek) ; 'Gagarin' (a funkyt alapból nagyon nem szeretem, de amikor kiegészül egyéb [sokkal egyedibb] ötletekkel, egészen bele tudok jönni) ; 'The Other Side' (az album központi darabja, feszült, izgalmas, katartikus és ünnepélyes) ; 'Go!' (a legbulisabb és leglendületesebb szám; bár a hangminták összevágása narratív-jellegű, ritmizálásukban mégis az IEE legjobb pillanatait idézi.

LEÜTÉS: Az előttünk, mint hallgatók előtt villogó nagy neonbetűs feladat mindezek után nem más, mint hogy eldöntsük, melyik áll szerintünk jobban ennek a két londoni srácnak: a sok-sok különálló, változatos és épp ezért talán több zenei lehetőséggel, apró kis furcsasággal kecsegtető téma (IEE) vagy inkább az átfogó, mélységében bejárható, epikus, ám zenéjében és tematikájában kissé korlátozott alapkoncepció (TRFS). Valami persze azt súgja, hogy a srácoknak ez a két lemez pont ugyanennek a kérdésnek a megválaszolására tett nagyszabású kísérlet volt, amely összességében nem is nagyon sikerülhetett volna jobban. Jómagam, ha nagyon kegyetlenül kérdőre vonnának kénytelen lennék az előbbire szavazni, ez azonban csupán annyit jelent, hogy az Űrverseny minden történelmi érdeme, szívemhez igen közel álló témája és valóban lenyűgöző megvalósítása ellenére az IEE dalait egy hajszállal szórakoztatóbbnak, izgalmasabbnak valamint zeneileg ötletesebbnek és összességében emlékezetesebbnek találom. Mindezek mellett természetesen alig várom a május 20-i bécsi koncertet, ahol adok a srácoknak egy bevallottan részrehajló esélyt, hogy élőben repítsenek el a Holdra meg vissza - ha sikerül, talán lejjebb faragok abból az (amúgy sem túl vastag) paraszthajszálból!

FELÜTÉS. Igen, tényleg ez. Igen, komolyan és nem, nem szégyellem magam (eléggé). Őszintén szólva olyannyira nem, hogy hajlandó vagyok írni is róla, persze a blog eddigi hagyományaihoz képest igyekszem röviden, velősen, személyes emlékeket továbbra sem kímélve elmondani, hogyan is vetemedtem ilyesmire, no meg hogy mindent összevetve miért is tartom meglepően szórakoztatónak ezt a lemezt. Ezzel persze nyíltan elismerem, hogy (néha) hallgatok ilyeneket, node ahogy már Dave Grohl is nagyon okosan megmondta: "Fuck guilty pleasure! How about just pleasure?" Egy mondat és gondolat, amire még egész biztosan nagyon sokat fogok hivatkozni, mert gyönyörűen leírja, hogyan is lehetne egy kicsit egészségesebben hozzáállni bizonyos zsánerekhez és kicsit építőbb jelleggel kritizálni zenéket, no meg másokat, akik ezeket a bizonyos zsánereket és zenéket hallgatják.

EREDET. Talán javít valamit a helyzetemen, hogy pár héttel ezelőttig fogalmam sem volt, hogy hogy hívják fiatalkorom legendás(an megosztó) emó bandájának, a My Chemical Romance-nek a frontemberét; nagyjából annyit tudtam róla, mint a kortársaim úgy általában, vagyis hogy nagyon sokféle színű és hosszúságú haja volt, félig-meddig menő jelmezekben tetszelgett az MTV-n és már-már kínos átéléssel játszotta a zenekar klipjeiben az excentrikus, magamutogató de mégis szerethető emós elmebeteget a 2000-es évek második felében. Bár az MCR annak idején egyáltalán nem fogott meg (annál azért már okosabb és idősebb voltam), a Black Parade korszakban kitermeltek azért egy-két számot, amelyek levakarhatatlanul kísértenek a gimis évek óta. Ilyen például a máig minden egyes szempontból lenyűgöző 'Mama', ami tulajdonképpen egy emós hangszerelésű, teátrális és morbid Tom Waits-szám - kellhet-e ennél több bármely érfelvágós hangulatú tizen(huszon)évesnek? Az MCR aztán valamikor 2012-ben feloszlott, én pedig ennek kapcsán jutottam el valahogy a frontember (vagy inkább frontsrác?) 2014-es szólólemezéhez, amit igazából senki nem várt, a megjelenéskor pedig láthatóan senki nem is nagyon tudta hova tenni. Az elsődleges elvárásaim ehhez mérten bevallottan ultra alacsonyak voltak, bár a szólólemez létezésének híre egy viszonylag jobb pillanatomban ért; úgy gondoltam, majd röhögök egy jót, aztán három perc után megunom, ahogy az átlagos MCR számokkal általában lenni szokott. Innentől érdekes a dolog, ugyanis az album észrevétlenül, sőt, meglepően inkább abszolút észrevehetően ment le az elejétől a végéig, én meg hirtelen nem értettem, mi baj van velem. Basszus, ez egészen... vállalható... élvezhető... szerethető!

LEMEZ. Az elvárásokkal volt a probléma. Tulajdonképpen nem igazán tudtam ugyanis elképzelni, hogy ez a srác szignifikánsan mást csináljon egyedül, mint amit csinált az MCR frontembereként. Érthető tehát (és abszolút jó stratégia), hogy a lemez rögtön egyértelművé teszi (legalábbis nekem azonnal ez jött le), hogy ez nem egy szólóban született MCR album: ezek (majdnem) mind sokkal jobb, izgalmasabb, relevánsabb dalok, mint a néhai emós banda bármelyik száma, amit ismerek. A világ törvényei alapján ugyanis - próbálom megfejteni a rejtélyt - nyilván nem csak én öregszem, hanem Gerard Way is, öregebben és önállóan pedig nagyon helyesen épp azokat a nevetséges dolgokat kezdi elhagyni, amik annyira blőddé és komolytalanná tették az MCR-t annak idején. Az eltúlzott drámaiság, az alkalmi mjuzikeles és színpadias íz azért itt-ott még mindig érezhető, de - hála istennek! - nyomtalanul eltűntek a Queent majmoló és teljesen fölösleges gitárszólók, a torzítások már nem egy elbaszott gyerekkorú AC/DC-t idéznek, hanem vadítóan mocskosak és zajosak (a minőségi fuzz-pedálok előnyei ugyebár), az egész lemez pedig tele van hülye gerjedésekkel, véletlenszerű sikálásokkal és disszonáns gitárszőnyegekkel. Mi a franc?

Sokkal szimpatikusabb az egész produkciós oldal is. Míg az MCR nekem mindig "overproduced" volt egy kicsit (túl tiszta és steril volt minden, Way kissé nyivákolós, általában Billy Corganre, csendesebb pillanatokban néha egyenesen Jackóra emlékeztető hangja (például itt) mindig nagyon előre volt tolva a zenéhez képest), a Hesitant Alien ezzel szemben sokkal elnagyoltabb, helyenként egészen lo-fi jellegzetességet mutat (bár nyilvánvalóan nem az), az ének pedig végre tök szépen belesimul a zenébe, a jó néhányszor rápakolt egészséges torzításról már nem is beszélve. Nincs mit tenni, ez eddig elég kúl.

Az indításon persze rengeteg múlik - a lemez el nem kötelezett, a címhez hasonlóan még idegenkedő és habozó hallgatói (na meg azok, akik még hallgatnak lemezeket egyben) akarva-akaratlanul is ez alapján döntik el, hogy továbbmennek, vagy inkább kedvetlenül visszatáncolnak az egésztől. Magamat ismerve elég keményszívű ítész szoktam lenni ebből a szempontból, ez esetben a 'The Bureau' azonban tökéletesen felkeltette az érdeklődésemet. Elbaszott basszus, elektromos orgona (vagy azt imitáló gitár?), súlyos, tompa dobok... az ének kirobbanó, kellően vad és végre nincs pofátlanul az arcomba tolva... nocsak, nocsak... mi lesz ebből? - kérdezem immár eléggé felcsigázva. Hát lesz belőle egy csomó minden. Lesz itt menetelős feelgood fuzz-himnusz ('No Shows'), lesz zongorás, színpadiasan monologizáló, bájos ballada ('Brother'), lesz sok gerjedés, zaj, majd egy lehengerlően beteg, súlyos, piszkos és fergeteges kombó a 'Zero Zero' és a 'Juarez' kettősével (amiről eszembe jut, milyen apró kis dolgok is elegek ahhoz, hogy egyes dalok azonnal beférkőzzenek az ember bizalmába: a mai napig nem tudok úszni, így az amúgy is zseniális "I can't swim, don't rub it in" kezdősor azonnal megnyer magának). Bár a lemez ezek után érezhetően meginog egy kicsit, igazán nagy tragédiának csak az amúgy is elég rossz 'How It's Going to Be' egyenesen borzalmas (!) szintiszólója bizonyul; még ha poénnak szánták is, ez egy nagyon rossz és ízléstelen vicc. Way hangja mindettől függetlenül végig erős és határozott, no meg mintha kicsit vissza is vett volna az MCR-ben olyan idegesítő affektálásaiból. Pálfordulásról mondjuk semmiképp nincs szó, az ének végig abszolút tipikus és felismerhető (mondjuk nekem sosem azzal volt a legnagyobb bajom az MCR kapcsán). Szolid kis lemez ez, na, az elejétől a végéig. 

KIEMELENDŐ. 'No Shows' (remek lüktetés, dinamikus, zajos, a kásás gitárok és a szóló-szerűségek egyszerűen gyönyörűek) ; 'Brother' (talán a legfülbemászóbb dallam a lemezen, a zongora és a kissé patetikus hangvétel pont kellően provokatív és bájos ahhoz, hogy még nagyon szórakoztató legyen) ; 'Juarez' (teljes káosz, totális őrület és delirium tremens, mint egy fék nélküli kocsi egy hegyről lefelé) ; 'Get the Gang Together' (szuper indítás, elektronikus zajok, talán a korong legszexibb darabja).

LEÜTÉS. Összességében - surprise, surprise - hatalmas meglepetés ez az album, hatalmas pozitív meglepetés. Tipikusan hallgattatja magát és mindent megcsinál, amit egy jó értelemben vett "különc" pop-rock albumnak kell: kellően változatos, ragályosan dallamos, lendületes, a tetejébe pedig az apró részleteknek és a totális hangszerelési hülyeségeknek köszönhetően nagyon kúl és edgy karaktere van. Attitűdjében persze kissé naiv, romantikus és várhatóan felszínes, a szövegek sem törnek meghódíthatatlan filozófiai magasságokba, de úgy érzem, az itt abszolút nem is elvárás. A Hesitant Alien a 2015-ös év eddigi legnagyobb slágerlemeze számomora - minden hallgatással jobban tetszik, ami általában nagyon jó jel, főleg, hogy önkéntelenül is visszatérésre készteti az embert. 

Persze az is lehet - és az lenne csak az igazi poén! - hogy mindezt csak álmodom, igazából pedig egy 15 éves emós kiscsaj vagyok 2006-ból, aki előbb rosszul lett a másfél liter tablettás bortól, majd halkan elszunnyadt a helyi rock klub lépcsőjén szombat hajnalban. LOL.