FELÜTÉS. Bár a Foo Fighters-t a mai napig nem sikerült megszeretnem, Dave Grohl régi és újabb megnyilvánulásai általában mégis borzasztóan szimpatikusan és inspirálóan hatnak rám, főleg az, ahogyan az X Faktort, a Voice-t és a többi hasonló förmedvényt kritizálja és teszi nevetségessé, meglepő módon a legkevésbé sem alpári, "tipikus rocksztáros" stílusban, hanem logikusan, okosan és abszolút találóan. "Ki mondja (mondhatja) meg egyáltalán, hogy milyen egy jó hang? Az X Faktor? A Voice? Mit mondott volna Christina Aguilera, ha Bob Dylan áll előtte a színpadon? Esélye sem lett volna." Node hogy is jön Dave Grohl és a Foo Fighters a Wooden Birds 2009-es debütáló nagylemezéhez? Hát pont így: a Magnoliát hallgatva mindig elgondolkodom rajta, hogy egy tehetségkutató (bármiféle) vajon mit tudna ezzel a zenével, vagy úgy általában a csendes, akusztikus és a klimaktikus/patetikus térdrezuhanásokat tudatosan kerülő zenével kezdeni? Valószínűleg semmit, jobban mondva érthetetlennek, vagy legalábbis értékelhetetlennek tartaná, ami mögött többnyire persze a "nagy volumenben eladhatatlan" csodásan corporate érve húzódna meg. Vicces, hogy például Mike Oldfieldet is épp erre hivatkozva küldte el minden kiadó a francba a Tubular Bells-szel a hetvenes évek elején, hogy azután végül a Virgin első (!) hivatalos kiadványaként a világ egyik legsikeresebb és legtöbb pénzt hozó lemezévé váljon kb. egy éven belül. Ennyit tehát a vállalati érzékenységről, faith in humanity restored.

Mindezen kérdések és analógiák lefuttatása után pedig általában az jut eszembe, hogy függetlenül a hipotetikus tehetségkutatók reakcióitól és minden "klasszikus elvárástól", amit egy zene felé támasztani lehet, milyen hihetetlen módon szeretem én ezeket a számokat és ezt az albumot úgy egészben, no meg hogy milyen hihetetlen módon szerethető is tulajdonképpen ez a lemez szinte már puszta természetéből adódóan.

EREDET. Pályafutásom a Wooden Birds-szel valamikor 2011 tavaszán kezdődött, pontosan már nem is emlékszem, hogy hogyan. Sok budapesti emlék jön elő (akkor épp ott laktam), Szeged-Pest vonat(k)ozások, szép idő, aztán esős, viharos, de friss tavasz, ilyesmik. Épp azon törtem a fejem, hogy Szegedre visszajőve milyen zenét is kezdjek majd csinálni a többiekkel, amely igencsak kemény dilemmának bizonyult, a döntésben pedig a Magnolia egész biztosan komoly szerepet játszott. "Ha nem is pont ilyet, de elsődlegesen akusztikus zenét szeretnék játszani - gondoltam magamban hazafelé zötyögve a síneken valahol Kiskunfélegyháza után - ehhez már csak egy rendes akusztikus gitár, no meg egy kis kitartás és kísérletezés hiányzik!" Azokban a hetekben aztán persze szép lassan feltérképeztem az Andrew Kenny-vezette zenekar múltját a korábban feloszlott American Analog Set-ből kinőve, ami azóta szintén nagy kedvencemmé vált, bár esztétikájában kicsit repetitívebb, experimentálisabb és elektromosabb a Wooden Birds-nél; a Birds a maga hihetetlen barátságosságával, bájával és bizalmasságot sugárzó hangulatával a tökéletes belépő volt ebbe az egyszerű, csendesen merengő, minimalista világba.

LEMEZ. A Magnolia semmiképp sem tartozik az elsőre, másodikra, harmadikra vagy tizedikre letaglózó, vagyis előbb-utóbb "beérő" lemezek közé. A letaglózás teljesen rossz szó rá, hiszen az album mind a 12 dala ugyanarra a nagyon halk, letisztult és teljesen egységes hangzásra épül, amit már a nyitó 'False Alarm' is gyönyörűen felvezet, vagyis ha az nem tetszik, kb. fölösleges is tovább pörgetni a korongot. A hangszerelés sosem merészkedik messzire a nyitó dalétól ugyanis, teljesen tudatos döntésként végig megmarad a halk akusztikus gitárnál, a nagyon tompa, szinte klasszikus ritmushangszerként használt basszusnál, a csörgőknél, a tremolós szólógitárnál illetve Andrew Kenny szinte suttogó, halk, de mégis izgalmas énekénél, kiegészülve a gyönyörűen vokálozó (és gitározó) Leslie Sissonnal. Az összhatás számomra az általános zenei visszafogottság, lefojtottság ellenére (vagy éppen azért) egészen lenyűgöző: itt egy lemez, ami azzal vesz le a lábamról, hogy teljesen mellőzi a teátrális, ezerszer hallott és tök olcsó hangszerelési fordulatokat és az album teljes ideje alatt egy önmagával tökéletesen tisztában lévő és megbékélt hangzáson belül kószál erre-arra, közben pedig nem görcsöl az ég világon semmin, inkább szép komótosan, szellemesen és szellősen barangolja be a saját maga által teremtett piciny zenei bolygócskát. A bolygó persze nagyon picike, a dalokat pedig csak halkan szabad játszani, nehogy felébredjenek a többiek a szomszédos kontinenseken.

A Magnolia esetében a dalstruktúrák azok, amik a leginkább ragaszkodnak a klasszikus formulákhoz, ami által a lemez már elsőre is ismerős terepként hat. Az American Analog Set hosszú, elnyújtott kísérletezései után Kenny itt abszolút moderálja magát és a leghosszabb dalt is elnyisszantja a negyedik perc után, ami az ezekhez hasonló, bonyodalom nélküli és egyenes ál-folk számoknál teljesen indokolt is. A varázs - mint korábban is kiemelni bátorkodtam - továbbra is a hangszerelés lehető legjobb értelemben vett barátságos földhözragadtságának érdeme, ami egy csomó esetben egészen olyan, mintha minden dal egy régi családi kúria poros padlásteréből szűrődne ki a gyerekek délutáni alvásideje alatt ("Quiet 'cause the kids are barely waking up" - 'Believe in Love'). A szövegek is sokszor megmaradnak a családi, romantikus és egyéb hasonszőrű témák enyhén nyomasztó, szomorkás leírásánál, a megszokottnál azonban általában izgalmasabb, furább képeket festenek: hallunk itt többek között kórházhoz hasonlatos bezártságról ('The Other One'), félénk testvérekről ('Sugar'), a beszélőt kísértő, az egész világra haragvó lányokról ('Hailey'), emelkedett, de mégis torokszorító honvágyról ('Hometown Fantasy') és végtelenül bájos gyerekkori szerelmekről ('Seven Seventeen'). Érdekes, hogy sok helyen a zene csendességéhez és az ének suttogósságához mérten maguk a szövegek is elég titokzatosak, ráadusul nem egyszer maguk is szóvá teszik, kultiválják, indokolják ugyanezt a visszafogottságot ("Quiet 'cause your voice can crack, it's breakin' up" - 'Believe in Love'). Mintha nyitott ajtó mellett súgnánk titkokat a legjobb barátunk/barátnőnk fülébe egy éjjel a nyári szünetben.

Esztétikailag mindig borzasztóan érdekesnek találtam a direkt csendes, direkt komoly(abb) figyelmet igénylő, hangulatfestős-titokzatos zenéket és zenekarokat, többek között pont azért, mert tudatosan kirángatnak az amúgy általánosan mindenhonnan ömlő, ingertúltengéses, hangos és hivalkodó zenék közegéből - azon zenék közül elsősorban, amelyek folyamatosan próbálják önmagukat standardként beállítani és elfogadtatni, mintha a hangos lenne az alap, a halk pedig a fura, az ettől eltérő, a nem egészen normális. Nem kell sok hozzá persze, hogy közelebbről vizsgálva rájöjjünk, ennek sokszor mennyire épp az ellenkezője igaz! Erősített elektromos gitárokról például legjobb esetben 50-60 éve beszélhetünk, a kristálytiszta keverés, a kompresszió, a loudness war pedig mindössze 20-30 éves. Persze az épp ma 20-30 éves generáció (a tizenévesekről már nem is beszélve) abszolút ehhez - a hangoshoz - van szokva, aminek alapján például egészen biztos vagyok benne, hogy egy átlagos rádiózenén, kötelező gimis pop-rockon és/vagy X Faktoron felnőtt rétegnek a Magnolia szinte meg sem ütné az ingerküszöbét, illetve abszolút újdonságként, furcsaságként hatna: "Ilyet is lehet csinálni? Mi is ez tulajdonképpen?" - kérdezhetnék saját értékrendszerük alapján teljesen jogosan. No de még mennyire, hogy lehet ilyet is csinálni, és bár nyilván az én zenei műveletlenségemet mutatja, ez a lemez, ez a hangzás és az egész koncepció első hallásra számomra is egy nagy-nagy szippantásnyi friss, hideg levegővel ért fel, még úgy is, hogy akusztikus és csendes(ebb) zenét már akkoriban is szisztematikusan hallgattam, így alapvetően nem kellett volna ennyire meglepő(en kimagasló, emlékezetes) hatással lennie. Mindenesetre azzal volt, a varázs pedig mindezidáig nem igen látszik alábbhagyni.

A fent taglalt bemutatkozás után a zenekar 2011-ben kihozta a Two Matchsticks névre keresztelt második lemezét, ami bár nagy örömömre eszenciájában abszolút hű maradt a Magnolia hagyományaihoz, egy kicsit kevésbé volt sötét, nomeg egy hangyányit "slágeresebben" és kicsit talán szétszórtabban hozta annak nagyon fura, egyszerre kedves és titokzatos hangulatát (szemben a teljesen egységes debütáló albummal). Remek és nagyon eltalált lemez az is, a szívemhez egy hajszálnyival mégis a Magnolia áll közelebb, részben talán a felfedezés csodás emlékei miatt. A következő follow-up sajnos azóta is - immár négy éve - várat magára, őszintén reméljük, hogy csak azért, mert igazán jó munkához tényleg idő kell.

KIEMELENDŐ. 'Sugar' (a lemez legfülbemászóbb, legtitokzatosabb és legfurább dala; a basszus és a dob bejövetelétől egészen zseniális) ; 'Hailey' (csontminimál, a versszakok suttogós feszültségét gyönyörűen emeli fel a szöveg nélküli refrén, plusz itt hallható a lemez legjobb tremolós gitárszólója - az abszolút kedvenc dalom az albumon) ; 'Hometown Fantasy' (nyúlfarknyi, merengős-vágyakozós honvágyhimnusz) ; 'Seven Seventeen' (mosolyogtatóan bájos és őszinte sztori, plátói szerelem szigorúan pedofília nélkül).

LEÜTÉS. A Wooden Birds legénysége minden kétséget kizáróan a saját szabályai szerint játszik és szemmel láthatóan (vagy épp füllel hallhatóan) remekül is érzik így magukat. A Magnolia egy kiemelkedő(en) minimál és egyben csodálatosan karakteres hangulatlemez, ami szerény véleményem szerint az akusztikus, csendes gitárzene, a halk, dallamos ének(beszéd) valamint az egyszerű, játékos dalstruktúrák hagyományainak legjavát gyúrja össze. Könnyednek álcázott, de semmiképp sem komolytalan, csendes, de egyáltalán nem jelentéktelen, sőt, épp fordítva: azzal hívja fel magára igazán a figyelmet és azzal hat a leginkább, hogy nem ordítja le az ember fejét, ahogy azt a kortárs zenétől általában megszokhatta és nem is szellemeskedik görcsösen, mint az örökké meghatározhatatlan 'alternatív' szcéna. A Magnolia amellett, hogy negyven percre leültet és hangulatával teljesen bekebelez, kikapcsol és feltölt, közben még arról is meggyőz (már ha erre szükség lenne), hogy magára valamit is adó zenekar - Dave Grohl eszmefuttatásából is következően - nem megy tehetségkutatóba. Ez pedig hatalmas tanulság.