FELÜTÉS. Az elmúlt 6-7 év egyik legmarkánsabb zenei trendje az volt, hogy kezdtem egyre inkább unni és nem szeretni a "klasszikus" rockzenekarokat - persze lehet, hogy ti észre sem vettétek mindezt, pedig gyakran kiült a homlokomra bizony-bizony. "Klasszikus" alatt itt persze nem feltétlenül a hangerőt, a torzított gitárokat, a gyomrozós basszust vagy a füstöt és lábdobot értem, sokkal inkább az olyan rockzenét, ami abszolút érintetlenül hagyja ezen alkotóelemek mindegyikét, hogy aztán az "eredeti, hamisítatlan, vagány rakkendroll" autentikusan csengő vezényszavai mögé bújva tulajdonképpen csak lusta, elképzeléstelen és dögunalmas kisiparos kolbászfesztiváli néphangulatot gerjesszen évről-évre. Mert az nem igazán szép és nem is igazán jó (ugye?), mi pedig sokkal inkább szeretjük az igazán szépet és az igazán jót, az izgalmasat és a furát (ugye-ugye!). Persze minderre logikusan csak úgy jöhet rá az ember, ha megismeri a fentiek ellenében ringbe szálló alternatíva képviselőit (természetesen NEM az "alternatív zenére" gondolok, amely máig egy abszolút értelmezhetetlen és ürességtől kongó fogalom), és folyamatosan olyan zenekarok, dalok és projektek után kutat, amelyek képesek valóban átrendezni egy kicsit a rakkendroll "klasszikus" sémáit és alkotóelemeit, tegyék azt hülye hangszerekkel, szokatlan dalstruktúrákkal, szövegekkel, effektekkel vagy igazából bármi mással, ami egy kicsit is sajátos karaktert képes adni az amúgy "klasszikus" forrásból táplálkozó ötleteknek. Itt pedig már teljesen jó helyen is vagyunk, hisz az elmúlt pár évre visszatekintve a Public Service Broadcasting volt az a zenekar, amelyik mindezt a legtökéletesebben bebizonyította a számomra, nem egyszer szimbolikus örömkönnyeket csalva a szemembe. Szeretnék hát beszélni róluk meg a lemezeikről egy kicsit, mert megérdemlik.

EREDET. A 2014-es év sok szempontból életem eddigi legaktívabb zenei éve volt mind fülhegyezési mind pedig irreleváns slágergyártási szempontból [önmagára relatíve büszkén bólogat]. Az egyenlet zenehallgatási oldalába természetesen mindig beletartozik az új benyomások, érdekességek, inspirációk szorgos felkutatása, ami a tavalyi év elején teljesen váratlanul zenei látóterem fókuszpontjába varázsolta az angol Public Service Broadcastingot, két fura londoni srác, J. Willgoose, Esq. (?) és Wrigglesworth (?!) arányosan furcsa és nem mindennapi zenei projektjét. Először persze nem nagyon értettem, miről is van itt szó, miért hagyták bekapcsolva felvétel közben a TV-t például, illetve miért ajnározza őket annyira az egyik kedvenc, zenei ízlés terén leginkább megbízható rádióm, a KEXP Seattle. Rövidesen aztán a 'Spitfire' című single egy valódi Spitfire vadászgép meggyőzőerejével oszlatta el a kezdeti értetlenségemet. Gyors kutatómunka után már szólt is a teljes debütáló lemez, az Inform Educate Entertain, amely ellentmondást nem tűrően, vérpezsdítő és izgalmas módon mutatta be a zenekar koncepcióját: a számok mind eredeti instrumentális kompozíciókra épülnek, éneksávok helyett azonban a zenekar a '40-es, '50-es és '60-as évek Angliájának propaganda- és egyéb reklámfilmjeiből, valamint rádió- és TV-beszédekből ollóz össze hangmintákat, így alkotva 3-4 perces, jobb kifejezés híján afféle "kultúrretro-kollázsokat". Mekkora ötlet! Az első lemez lenyűgöző változatossága és ötletessége nagyjából instant rajongóvá is tett, a 2015-ös folytatást pedig annak kb. fél évvel ezelőtti bejelentésétől kezdve határozottan tűkön ülve vártam. A személyemben nem is olyan mélyen rejtőző space nerd és a "ha okosabb lennék, csillagász lennék" srác orra előtt csak újabb mézesmadzag volt az album tervezett címének bejelentése és az abból levonható, sokat sejtető következtetések: Public Service Broadcasting - The Race for Space.

LEMEZ. Február végén fel is virradt a nagy nap, az új lemez pedig hivatalosan is Föld körüli pályára állt. Az első két-három hallgatás után az egyik legszembetűnőbb és legegyértelműbb befogadói észrevételem a The Race for Space-szel (TRFS; Űrverseny) furcsa mód az volt, hogy igencsak nehezemre esett önmagában, önállóan, a bemutatkozó Inform Educate Entertain (IEE) kontextusán kívül látni és attól függetlenül kezelni. Bár a 'konceptalbum' fogalmát már évtizedek óta ismerjük, a zenei forma, esztétika és a hangmintákra épülő, sokszor azok tartalmára aktívan reflektáló és azokat dramatizáló attitűd a PSB-t valójában egy igazi 'konceptzenekarrá' tette ugyanis, amikből az évek során azért szignifikánsan kevesebbel találkozhattunk (ezért is voltak rögtön borzasztóan szimpatikusak számomra). A PSB, mint konceptzenekar munkássága így tehát még egy létrafokkal érdekesebbé válik, hiszen míg a 2013-as IEE magát a zenekari koncepciót, a hangmintákkal dolgozó, krautrockos esztétikát volt hivatott bemutatni (=konceptalbum a konceptzenekar bemutatására), addig a második lemez már önmagában is egy fix koncepció, egy történelmi folyamat, egy lineáris eseménysorozat körül kering, ami által egy igazi zenetörténelmi csodabogárrá, egy zenei konceptzenekar történelmi konceptalbumává válik. A két lemez összehasonlítása mindezek alapján tehát teljesen jogos, mivel az alapvető zenei elképzelés mindkét korong esetében abszolút (és szándékosan) ugyanaz marad. Az összevetésről azonban később, előbb lássuk magát az Űrversenyt!

A TRFS egységes, átfogó fókusza nem más, mint az 1950-es évektől legalább két évtizeden keresztül tartó hidegháborús űrverseny mérföldköveinek időrendi bemutatása, felrajzolva az emberiség mindeddig legambiciózusabb és leglenyűgözőbb technikai vállalkozásait. A lemez az űr és a Hold meghódításának küldetéséről szóló Kennedy-beszéddel indítva eredeti rádiós és televíziós hangfelvételeket bújtat zenei köntösbe az első orosz műhold pályára állításától ('Sputnik') az első űrhajós világraszóló ünneplésén át ('Gagarin') az Apollo 8 eltűnéséig és felbukkanásáig a Hold mögül ('The Other Side'). A dalok az IEE-hez hasonlóan minden esetben követik a hangminták és szövegek által bemutatott eseményeket, akárcsak egy fura, retrospektív filmzene. A 'The Race for Space' minimalista ünnepélyessége, a 'Sputnik' kissé nyomasztó, sejtelmes de sokat ígérő rádiós zajai, a 'Fire in the Cockpit' gyászos vonósai és az 'E.V.A.' súlytalan lebegése önálló dalokként mind együtt mozognak és lélegeznek a bennük lejátszódó történésekkel, amin keresztül a zenekar a már megszokott módon egy új, végletekig izgalmas és sokszor katartikus szintre emeli a szóban forgó történelmi eseményeket. És ha már valós történelmi pillanatokról beszélünk, nem kevésbé érdekesek a PSB legénységének "politikai" döntései sem: a lemez (nagyon helyesen) egyáltalán nem érezteti a szovjet-amerikai hidegháborús rivalizálást, ugyanakkor az űrverseny diadalmas és árnyékos oldalát egyaránt bemutatja, amikor Jurij Gagarin és Valentina Tereshkova* dicshimnuszai mellett a három amerikai asztronauta életét követelő Apollo 1 szerencsétlenségről is megemlékezik. (*Gagarin az első férfi, Tereshkova pedig az első nő volt a világűrben.)

A TRFS teljes képe persze nem áll össze az első vagy a második hallgatás után (csak később, akkor viszont nagyon). Az album kicsit nehézkes, lassú és feszült indulása jelképezheti akár egy rakéta motorjainak fokozatos bemelegedését, vagy vonatkozhat magára az űrverseny alakulására is: az első lépések mindig bizonytalanabbak a későbbieknél. A Sputnik ritmizált rádiós pittyegései után Gagarin jóvoltából a lemez is magasabb sebességre kapcsol, tetőpontjához pedig - ahogy az emberi űrutazás történetének napjainkig leírt íve is - a Holddal érkezik el: a 'The Other Side' egyértelműen az album legkatartikusabb és legfelemelőbb darabja, amely az Apollo 8 Hold körüli pályára állását követi végig egy hat percbe sűrített tudományos thrillerhez hasonlatosan. Mindezek után még kapunk egy - meglepő módon - kivehető hangminták nélküli, megható és súlytalan űrsétát a Smoke Fairies vendégszereplésével valamint egy lüktető, lelkesítő és diadalmas kalandot az első Holdra szállást irányító csapattal a zseniális 'Go!'-ban. A lemez tehát egy lineáris, tematikus, hatásosan dramatizált űrutazásra invitálja a hallgatót, hangulatában pedig a témához méltóan végig a diadal és a kockázat, a "milyen hihetetlenül aprócskák, egyben mégis milyen csodálatra méltóan hatalmasak vagyunk" ambivalens érzései között egyensúlyoz.

ZENE: Az önálló méltatás után jöjjön hát a beígért összehasonlítás és szőrszálhasogatás. Zeneileg talán ugyanis még nehezebb elválasztani a TRFS-t az IEE-től, már csak a fent kifejtett alaptétel miatt is: a két lemez zenei koncepciója és választott eszközkészlete egyértelműen megegyezik, ez pedig mindenképp összevethetővé teszi őket (vagyis akarva-akaratlanul is erre készteti a figyelmes hallgatót). Ha pedig már összehasonlítás, akkor - sajnos vagy nem sajnos - a TRFS bizonyos szempontból érezhetően elmarad az IEE zenei játékosságától, találékonyságától, váratlan fordulataitól és humorától annak ellenére, hogy a debütáló lemezre nem jellemző kohéziós egységet kétségkívül nagyon ügyesen megteremti és átadja. Nagy szerencsénkre azonban koránt sem vészes vagy kiábrándító elmaradásról van itt szó (szó se róla!), csupán a szerző szubjektív szájíze maradt egy leheletnyit fanyar a régen várt Űrverseny megismerése után. És hogy mi mindenben jön ez elő pontosan? Az elektronikus alapok fakóbbnak, kicsit szürkébbnek és általánosan átlagosabbnak tűnnek a korábbiaknál (lásd 'Theme from PSB' kontra 'Sputnik'), a hangszerelés sem kalandozik annyira (az IEE-n többször is zseniális időzítéssel és játékkal feltűnő bendzsó nekem nagyon hiányzik [talán az emelkedett központi témát tenné komolytalanná?], bár vonósok és rézfúvósok azért előjönnek a lemezen, igaz ami igaz). A zenei és tematikus játékosság és humor helyét az Űrversenyen érthető és érezhető módon átveszi a pátosz, az ünnepélyesség és a küldetéstudat, amelyek bár sok esetben remekül működnek a PSB esztétikáján belül, valahogy mégis kevésbé töltik meg azt vagy teszik az TRFS-t az IEE-hez mérhetően szórakoztatóvá és röhejesen kreatívvá. Ugyanígy működik a változatosság kontra egységes fókusz ellentéte is, amely persze újból csak szubjektív preferencia: míg az IEE teljesen kiszámíthatatlanul (és érdekfeszítően) csapongott a témák között (zeneileg és a hangminták tartalmában, azok elmés összeollózásában egyaránt), a TRFS már csak koncepciójánál fogva is megkötött kezekkel indul, belátásom szerint pedig ez nem mindig áll jól neki, nem mindig sül el olyan jól a kezében, mint a egységes téma nélküli csapongás az IEE-nek. Az Űrverseny hangzása összességében sokkal tágasabb és felemelőbb, pozitívan űr-szerű és témájára nézve abszolút reprezentatív, dalai viszont a debütáló lemez hatalmas "slágereitől" ('Spitfire', 'ROYGBIV' és a legcsodásabb 'Everest') emlékezetességben és fülbemászó dallamok tekintetében egy paraszthajszállal mégis elmaradnak.

Semmiképp nem mehetünk el azonban szó nélkül a 2015-ös korong talán legnagyobb érdeme, vagyis a jelen idejű narratív struktúra alkalmazása mellett. Az IEE-vel szemben ugyanis, ami túlnyomóan csak általános tudósításokként, ismeretterjesztő anyagokként használta a különböző hangmintákat, az Űrverseny több dalban is valós idejű történetvezetést alkalmaz valós idejű izgalommal és feszültséggel, ami nyilván az alapvetően remek témaválasztás miatt vált lehetségessé. A hosszú suspense a 'The Other Side' közepén például valóban úgy tud működni, mintha egy különösen körömrágós űr sci-fi egyik epizódját hallgatná/nézné az ember, épp ugyanúgy, ahogy a hallgató a 'Go!' lendületének és pozitív feszültségének közepette is jelen időben, szinte az események részeseként éli át az egyszerre zenei és történelmi izgalmakat. Valahogy talán ennek a két aspektusnak, a dokumentarista szellemnek és a valós idejű történetmesélésnek az arányát kellene egy picivel jobban megtalálni a következő lemezen [ingyenes tanács a PSB-nek, nagyon szívesen].

KIEMELENDŐ: 'The Race for Space' (akárki akármit mond, ez az emelkedett, céltudatos és indokoltan hatásvadász Kennedy-beszéd gyönyörű indítása egy ilyen lemeznek) ; 'Gagarin' (a funkyt alapból nagyon nem szeretem, de amikor kiegészül egyéb [sokkal egyedibb] ötletekkel, egészen bele tudok jönni) ; 'The Other Side' (az album központi darabja, feszült, izgalmas, katartikus és ünnepélyes) ; 'Go!' (a legbulisabb és leglendületesebb szám; bár a hangminták összevágása narratív-jellegű, ritmizálásukban mégis az IEE legjobb pillanatait idézi.

LEÜTÉS: Az előttünk, mint hallgatók előtt villogó nagy neonbetűs feladat mindezek után nem más, mint hogy eldöntsük, melyik áll szerintünk jobban ennek a két londoni srácnak: a sok-sok különálló, változatos és épp ezért talán több zenei lehetőséggel, apró kis furcsasággal kecsegtető téma (IEE) vagy inkább az átfogó, mélységében bejárható, epikus, ám zenéjében és tematikájában kissé korlátozott alapkoncepció (TRFS). Valami persze azt súgja, hogy a srácoknak ez a két lemez pont ugyanennek a kérdésnek a megválaszolására tett nagyszabású kísérlet volt, amely összességében nem is nagyon sikerülhetett volna jobban. Jómagam, ha nagyon kegyetlenül kérdőre vonnának kénytelen lennék az előbbire szavazni, ez azonban csupán annyit jelent, hogy az Űrverseny minden történelmi érdeme, szívemhez igen közel álló témája és valóban lenyűgöző megvalósítása ellenére az IEE dalait egy hajszállal szórakoztatóbbnak, izgalmasabbnak valamint zeneileg ötletesebbnek és összességében emlékezetesebbnek találom. Mindezek mellett természetesen alig várom a május 20-i bécsi koncertet, ahol adok a srácoknak egy bevallottan részrehajló esélyt, hogy élőben repítsenek el a Holdra meg vissza - ha sikerül, talán lejjebb faragok abból az (amúgy sem túl vastag) paraszthajszálból!